Miért olyan önző a mai 50+-os generáció a saját szüleihez és nagyszüleihez képest, ha a gyerekeik segítéséről van szó?

Azt nem érted meg, hogy MÁS VILÁG VAN. Ahogy írta az 52-es, az régen volt, MOST MEG MOST VAN.

Minden körülmény megváltozott. Pont.

54# Mitől lenne szarabb? Talán kútról húzod a vizet, meg a budi a kert végében van?

Mi az ami szar manapság? Hogy nem kell munka után este szenet lapátolnod hogy megrakd a kazánt?

Nem volt mobilteló, nem volt ábrándozás. Az emberek tették a dolgukat és eszükbe sem jutott hogy szar van, vagy nincs.

Én is hasonlóakat tapasztaltam, mint a kérdező.

A szüleim 50-60 közöttiek. Amikor összeházasodtak, vettek egy lakást, részben a saját spórolt pénzükből, részben hitelből, részben az ő szüleik által adott pénzből. A lakást fel kellett újítani, odasereglett közeli-távoli rokon, munkatárs, haver. Az egyik csempézett, a másik elhozta kölcsönadni a mosógépét, a harmadik tudott szerezni ingyen szőnyeget, a negyedik ebédet hozott a sok embernek, az ötödik festett, és így tovább, és így dolgoztak hónapokig, mindenki beletette, amit tudott. A berendezési tárgyak jórésze is a különféle rokonok által lett összeadva (kenyérpirító, függöny, ilyesmik). Amikor mi gyerekek voltunk, és valami elromlott / eltört a lakásban, a nagyszülők észrevették, és máris hoztak egy újat, és beszerelték. Kicsi korunkban szinte minden nap volt nálunk valamelyik nagyszülő, vagy egyéb rokon, hazakísértek az óvodából/iskolából, a szülőknek segítettek a házimunkában, ilyesmik. Később, ha a szüleim valamilyen nagyértékű dolgot akartak venni, a nagyszülők abban is segítettek anyagilag. Ezekért a dolgokért nem kellett könyörögnie a szüleimnek, a nagyszüleimnek természetes volt, hogy a saját gyerekeiket segítik, hogy boldoguljanak. Ugyanez volt a szüleim testvéreinek a családjaiban is.

Ehhez képest nagy a kontraszt, hogy nekem és a velem egy generációba tartozó családtagjaimnak mennyit segítenek a szülők és egyéb rokonok. Semennyit.

Egyetemista korom körül járt le egy babakötvény szerű valami, ez néhány százezer Ft volt. Ezen kívül semmit sem kaptam. Ha nagyon akarták volna, tudtak volna néhány m Ft-ot adni, vagy hosszú évek alatt gyűjthettek volna, vagy vehettek volna életkezdésnek valami vacak kis telket valami rossz helyen, vagy bármi, de ezek közül egyiket sem csinálták. Kocsmába, játékgépekbe, és cigire ment el ez a pénz. Sosem éreztem azt, hogy ők feladatuknak éreznék, hogy a gyerekeik jövőjét bármilyen módon segíteniük kellene - majd megoldja az állam / iskola / diákhitel zrt / vakszerencse.

Az egyetemet diákhitelből és diákmunkával végeztem el. Az egyetemista haverok között volt jópár, aki sokkal-sokkal szegényebb családból jött, és egyiknek sem volt diákhitele, valahogy összekuporgatták a gyereknek azt a 20-30 eFt-ot, amibe a vonatjegy, kaja, albérleti szoba, stb. került (ez már kb. 15 éve volt, akkor még kicsit alacsonyabb árak voltak). Senki más nem volt körülöttem, akinek szintén lett volna diákhitele... Utána elmentem dolgozni, és visszafizettem elég rövid idő alatt a kb. 1,5 mFt-os tartozást. Utána a fizetésemből összekuporgatva vettem egy világvégén lévő romos kis házat, amit elkezdtem rendbetenni, a saját fizetésemből, egyedül, segítség nélkül. Nem kaptam még egy doboz szöget sem segítségképpen. A szüleim összesen kb. háromszor voltak itt 5 év alatt, ha nagyon sokat könyörögtem, több hónapig, akkor esetleg eljöttek, de inkább nem, különféle kifogásokkal. Tehát nem csak segíteni nem segítettek, vendégségbe sem jöttek el, vagy azért sem, hogy megnézzék, hogy hol fog élni a gyerekük a jövőben.

Költözködés közben nem volt hová tennem a bútoraimat. A szüleim azt mondták, az ő házukba nem vihetem a bútoraimat, mert akkor "nem tudnak hová leülni nyugodtan levest enni", meg hogy megzavarom a bútorpakolásommal az ő nyugalmukat. (Ez egy rohadtul nagy ház, egy hatalmas üres sosem használt garázzsal, illetve egy kihasználatlan üres szobával.) Akkor úgy volt, hogy ki kell szórnom az utcára a bútorokat, mert nincs hová tennem őket, de végül megoldódott.

Később megházasodtam. Az esküvő és lakodalom megszervezésében szintén nem segített senki, és nem is fizetett bele senki. A lakodalomra a feleségem anyja nem jött el, merthogy igen messze van (kb. 60-70 km), és ő nem tud ennyit utazni (60 körüli, nincs rossz állapotban). Nászajándékként kaptunk pénzeket, így nullára kijött az egész (sima polgári esküvő, utána ház udvarán étteremből rendelt kaja).

Később gyerekünk is lett. A születése előtt pár dolgot rendbe kellett tenni - pl. tapétázás, nagytakarítás, festés, ilyesmik. Az én családomból senki sem segített semmit. A feleségem anyukája néhányszor eljött szörnyülködni, hogy ez sincs kész, meg azt sem úgy kéne, meg amazt is rossznak látja, de csinálni lényegében nem csinált semmit.

Szóval nálunk bármilyen segítség kell, költözés, babaszületés, felújítás, építkezés, bármi miatt, senki nem fog segíteni, sem a munkájával, sem a pénzével, sem azzal hogy hoz egy ebédet amíg mi festünk. Nem számíthatunk senkire, akkor sem, ha könyörgünk érte. Egyik rokonom lakást újított fel, mondtam neki százszor, hogy szívesen megyek segíteni, vannak szerszámaim, sok mindenhez értek. Szinte könyörögtem neki, hogy mehessek valamit segíteni. Azt mondta, szűk a hely, ők is épp alig férnek el amikor csinálják a felújítást, én már nem tudnék ott segíteni. Már nem állok szóba egyik rokonommal sem, van saját családom.

Meghalt egy rokonom, aki önkormányzati lakásban élt, ki kellett pakolni a lakást határidőn belül. Összeszaladtak a rokonaim, félretették az egyéb fontos dolgaikat, az egyik utánfutót hozott, a másik takarított, a harmadik pakolt, a negyedik lomist hívott hogy szállítsa el a rossz régi bútorokat, stb. Egy másik, mindenki által gyűlölt, önző, alkoholista rokonom beteg lett, kórházba került, ismét összeszaladt az egész rokonság (főként azok, akik a legjobban szidták és utálták mindig is), mindenki szaladgált, és segített, ahogy tudott. Ezt azóta sem értem.