Hogyan és kitől tudtad meg -ha nem voltál jelen -, hogy édesapád elhalálozott?

A munkahelyemen voltam, dolgoztam éppen. Délelőtt 10-11 óra körül volt kb. Kollégám vette fel a telefont, majd átadta, hogy engem keresnek. Apám öccsének a felesége hívott fel (nagybátyám felesége), ő közölte a hírt. Ők a közvetlen szomszédaink egyébként, a nagybátyám és a felesége. Jóban vagyunk egymással. Én 23 éves voltam, amikor érkezett a telefonhívás a munkahelyemre, apám 43 éves volt. (Infarktus.) Anyu épp otthon volt vele, egyik kezével fogta a telefont és hívta a mentőket, a másik kezével tartotta apámat. A kezei közt halt meg a fürdőszoba padlóján. Nem kaptam sokkot a hívástól, nem kezdtem el zokogni meg üvölteni fájdalmamban, inkább lebénított a hír. Fel sem fogtam hirtelen, hogy most mi van?!?! Csak néztem magam elé meredten, némán. Lefagytam.

A munkatársaim nagyon segítőkészek voltak (amíg élek, nem felejtem el nekik, örök hála ezért!), mondták, hogy menjek haza, ne foglalkozzak a munkával és a szabadságokkal, majd ők megoldanak helyettem is mindent, és maradjak csak otthon nyugodtan, ameddig a családnak szüksége van rám, majd ha visszajövök akkor megbeszéljük, hogyan tudom visszaadni nekik a munkaórákat, amiket helyettem végeztek el.

Végtelenül együttérzőek, támogatóak és segítőkészek voltak. Minden tiszteletem az övék a mai napig is. Azt hiszem kb. 1 hétig voltam otthon a családdal, mire elrendeztünk mindent.

Én azért maradtam otthon 1 hétig, mert anyám meg a húgom nagyon összetörtek, megrogytak és kellett melléjük egy "férfi" (én, 23 évesen), aki nincs teljesen megzuhanva, aki képes viszonylag tiszta fejjel gondolkodni és intézkedni, meg aki tartja bennük a lalket. Én nem voltam annyira elkenődve, mint ők, valahogy az volt bennem, hogy muszáj erősnek maradnom és segítenem őket, támogatnom kell a lányokat a családban. Valahogy nekem természetesnek tűnt, hogy erőt adok nekik a nehéz helyzetben, megvédem, óvom őket, vigyázok rájuk (lelkileg). Mondták is utána hetekkel, hónapokkal később, hogy nagyon sokat jelentett nekik az, hogy akkor ott voltam mellettük, mert ők teljesen kiestek akkor a szokásos életritmusukból, teljesen összetörtek. Én is szerettem apámat, de valahogy az volt bennem, hogy most nem törhetek össze, muszáj erősnek maradnom és támogatni anyámat meg a húgomat.

(2-es)

Felhivtak reggel a kórházból. Nem ért váratlanul, előző nap este hívtak, hogy ha el akarok búcsúzni, menjek azonnal (látogatási tilalom volt, különben minden nap látogattam volna).

Részvétem, kedves kérdező! 2 hét nagyon kevés idő. Nekem kb 1 hónapba telt, mire ugy-ahogy vissza tudtam térni a napi munkavégzéshez. Szerencsém volt az akkori munkámmal, ami home office volt teljesítményberrel, így megengedhettem magamnak ezt az időszakot.

Apám már halálán volt, lehetett tudni, hogy nincs sok hátra, de nem lehetett tudni, hogy mennyi az annyi, mert egyébként meg "jól volt", nem kötötte ágyhoz a betegsége, normális emberként tudott funkcionálni. Ő vidéki, én meg Budapesten dolgozom. Amikor először vesztette el az eszméletét, akkor még hazautaztam elbúcsúzni, de abból magához tért és "felépült".

Szóval visszamentem Pestre, vártam a következő alkalmat, de akkor már nem volt idő utazni, mert pár héttel később a következő eszméletvesztéskor testvérem már csak azzal hívott egy este, hogy be kellett megint vinni a kórházba, és meghalt pár órán belül.