Pozitív példát keresek: létezik olyan, hogy válás esetén az egyke gyermek, fiú jelen esetben nem sínyli meg a válást? Létezik olyan, hogy a szülők jól kezelik?

De jó ilyet is látni a sok gonosz mostoha között!

Annyit tudtok tenni hogy hétvégéken foglalkoztok vele, élményeket adtok neki, minőségi időt töltötök vele és akkor rendben lesz.

Akkor szokta megviselni a gyerekeket a szülei válása, ha nem tudják intelligensen kezelni a szülők. Nálatok megvan a megfelelő intelligencia, igazán ritka az ilyen.

Ha belegondolsz, rengeteg családban ugyanez megy. Az apuka halálra dolgozza magát, a gyerek már aludni készül, vagy már alszik is, mire ő hazaesik a munkából, viszont hétvégén pótolják jobb híján.

Nekem van olyan ismerősöm, ahol az anyuka egyedül neveli 11 éves lányát és szomszéd városban két hetente hétvégén neveli édesapja. Az apukájának már a kezdetektől másik felesége van és most fog születni a közös gyerekük.

Én úgy látom a képeken, hogy a kislány az anyukáját nagyon szereti és nagyon ragaszkodik. Ha eljön az apjához akkor őt is imádja, mindig a nyakában csüng és a mostohaanyukája nyakában is, őt is imádja. Nagyon jól elvannak, jól kezelik a helyzetet.

A gyereknek igénye van mindkét szülőjével lenni.

Okos, inteligens, talpraesett, szép kislány. Kicsit félénk és csendes, de tud beszélni, ha akar. Határtalan szeretet árad belőle, de szerintem nem önbizalom hiányos, nincsenek lelki problémája kívülről nézve őt.

Nem tudom hogy mennyire számít a gyerek életkora, de a mi kisfiúnk 8 éves volt mikor az apukájával elváltunk. Gimnázium óta együtt voltunk, nagyon sok mindent megéltünk együtt de a vége felé már éreztük hogy gyakorlatilag csak együtt élünk teljesen semleges érzelmekkel. Sikerült szépen, békében elválnunk. A fiunknak ugyanígy elmeséltük hogy már nem szeretjük úgy egymást mint régen és biztosítottuk hogy őt ettől még ugyanúgy szeretjük. Erre annyit felelt hogy inkább legyen boldog apa és anya külön minthogy szomorú mikor együtt vagyunk. Abban az időben nagyon sokat beszélgettem erről a fiammal de sosem mondta hogy megviselte volna. Most már évekkel később is azt mondja hogy jó hogy nem voltak veszekedések hanem szépen csendben elváltunk.

Az apukájával minden hétvégén szerveznek külön programokat, hétközben pedig amikor tud akkor eljön munka után. Segít tanulni és együtt szokták barkácsolni. Néha közösen is csinálunk programokat, fagyizunk vagy pizzázunk. A páromnak nemrég lett egy új kapcsolata, a fiam már találkozott is a hölggyel de azt mondja hogy nem szimpi neki. Erre az apja annyit mondott hogy akkor nem fogja erőltetni a közös programokat.

Mi mindig úgy éltünk a volt párommal hogy a gyerek az első. Mindkettőnknek vannak és voltak sérelmei, de ezeket félrerakjuk és továbbra is közösen neveljük a gyerekünket. Kellő intelligenciával és empátiával lehet kezelni az ilyen szituációkat.

Nem attól függ, hogy a gyerek mennyi idös, hanem hogy a szülök hoyy tudják kezelni a válást - nincs veszekedés, sárdobálás, másik szidása -, illetve a másik fél új párját is el tudják fogadni.

Emellett sokban számít a külön élö szülö hozzáállása is, hogy csak ott van nála a gyerek láthatáskor, vagy tényleg odafigyel a gyerekre, az igényeire, az érdelödésére, a kívánságaira és úgy foglalkozik vele, ahogy a gyereknek is jó.

Nálunk még kisebbek voltak a gyerekek, amikor elváltunk, egy idö múlva mindkettönknek lett új kapcsolata, meg újabb gyerekek is, ennek ellenére a közös gyerekek mindkét családban otthon vannak, az új partnerek pótapu/pótanyu néven vannak nevezve viccesen, a féltestvérekkel is tényleg testvéri a kapcsolatuk, söt néha vannak olyan közös programok, ahol a két komplett család együtt van, és mi is az exemmel jóbarátok maradtunk.

5 éves voltam, és lány. 3 hetente hétvégékre szólt a láthatásom, amit szigorúan tartottunk. A válás csendes volt, semmi veszekedés, semmi tányértörés, egyértelmű volt mindenkinek, hogy Anyuval maradok, mert apukámnak semmi igénye nem volt a nevelésemre, ez is volt a válás egyik oka. Viszont utána anyáim mindketten rugdosták apámat, hogy muszáj velem tartania a kapcsolatot. Lehet valahol az is segített, hogy pótanyámnak sosem született saját gyereke, és teljesen a sajátjának érez engem.

Apuval teljesen jó a viszonyunk, a maga rettenetesen introvertált módján, és hiába csak havi egy hétvégét voltunk együtt, nevelőapámmal meg folyton, Aput jobban szeretem, mert akkor is ő az igazi apukám.

Szóval szerintem a miénk teljesen pozitív példa.

Ha TI normálisan tudjátok kezelni végig a dolgot, értsd, nem marjátok egymást, nem uszítjátok egymás ellen a gyereket és megbeszéltek vele mindent őszintén - az életkornak megfelelően - akkor persze, nem lesz nagy törés.

A probléma általában a szülők válás előtt-során tanúsított botrányos és szánalmas viselkedésével szokott lenni, és az csapódik le a gyereken.