Másnak nem ment kishíjján tönkre a kapcsolata a baba születése után?

#29

Senki nem írta, hogy nem vagy normális, csak annyit írtunk, hogy a szüléshez köthetően történt/történik benned egy változás, amitől magad is szenvedsz és ezt kezeltesd!

Az általad leírt előzmények után, ne csodálkozz, hogy a sógornőd már nem mert hozzád szólni és a testvérének szól, hogy forr az étel!

Ez nem szarkeverés, egy egyszerű tény: Forr az étel.

Senki nem gonosz veled, csak tárgyilagos.

Ha most még pluszban adnánk alád a lovat, az semmit nem javítana a helyzeteden, hanem csak súlyosbítaná a problémát, mert igazolni látnád a dühkitöréseidet, amik alaptalanok.

A kezedben a sorsod, menj vagy ne menj el szakszerű segítséget kérni, a jövődet te alakítod!

Árulja már el nekem valaki, hogy egyes nők szülés után miért kötnek bele a sógornőbe folyamatosan?

Kérdező, lenne egy jó kapcsolatod a férjed családjával, de azt te elszúrod ilyen kis kötözködős dolgok miatt! Mert ezek aztán tényleg nem nagy problémák, hogy ki veszi le a lángot az étel alatt. Vannak, akiknek komoly gondjuk van anyóssal, apóssal, na de ezek szót sem érdemelnek.

Szia!

Én megértelek. Ugyan ebben a cipőben voltam, csak gyereket nem szültem. De ott laktunk anyóséknál, mert (akkor még nem voltunk házasok) a férjem nem akart albérletre költeni mert ezt nevelték bele, hogy az milyen értelmetlen idegennek a zsebét tömni. Majd náluk jó lesz nekünk. De nem örültek hogy ott vagyok amúgy. De hülye voltam és bele mentem az ott lakásba. Viszont minden Ft-ot el tennünk, mert mondtam a férjemnek azért vagyunk itt ugye hogy spóroljunk, nem? Hát akkor nem fogsz hülyeségekre költeni... Úgyhogy döcögősen de neki állt ő is.

2 évig birtam, hogy más házában lakjak és sosem lehetett igazam és semmire sem tartottam. Pedig én sosem mondtam nekik rosszat, tudtam hogy meg kell magam húzzam úgymond, de túlzásba vittem ezt is. Mert sok sertést nyeltem le nekik. A férjemmel meg "öltük egymást" lelkileg mindennap emiatt, mert én nekem elegem volt és rosszul éreztem magam és menni akartam plusz ő sem hitte el nekem amiket meséltem a családjáról, hogy amikor nem hallja miket mondanak nekem. De ő még akkor sem akart menni pedig minden nap bőgtem szinte. Na egy nap akkor először össze vesztem anyóssal (jogosan háborodtam fel) aki mondta, hogy jobb lenne ha elmennénk máshova lakni. Szíves örömest! Amúgy is akartam és ezzel a kijelentéssel nekem tett szívességet. Ekkor már a férjem sem tudta felhozni indoknak a korábbiakat, mert a saját anyja közölte ezt vele, hogy menni kell...

Azután nem veszekedtünk, amikor túlléptem a sok sérelmen és már nem egy rossz légkörben kellett mindennap lennem ahol tudtam nem szeretnek. Azt és úgy és akkor csinálhattam akármit amit akartam. Senki nem szólt és nem kellett alkalmazkodnom. Nagyon boldog voltam. Azóta saját lakásunk is van. Albérletben is spóroltunk.

Indulj el! Ha kell nélküle, ha ott boldogtalan vagy! Ha szeret, megy veled.

Én tudtam, hogy csak én mehetek onnan és nem is én akartam ott lenni amúgy. Sok vita volt ezen nekünk is. Azóta férjem mindig azt mondja, nem menne vissza már és bánja hogy nem előbb mentünk el! Meg azt, hogy egyátalán ott laktunk...

Jó neki gyereknek lenni amúgy?

Nem lett ez a gyerekügy egy kicsit elkapkodva?

"Az elott nagyon jól elvoltunk...kirandulgattunk élveztük az életet"

Ez lehet a te fő bajod!

Rühelled a bezártságot, a gyerekkel kapcsolatos felelősségvállalást, a pisi-kaki-büfi kombót, amikor inkább mennél és "élveznéd az életet"

És most ezt a keservedet vered le a családon.