Hogyan másképp lehet megértetni a húgommal, hogy nem nekem szülte a gyerekét?

Húgom 28, én 33 vagyok. Mindketten Pesten lakunk a férjeinkkel, viszonylag közel egymáshoz. Húgomnak van egy majdnem 2 éves lánya, innen ered a probléma. Mindig is jó tesók voltunk, segítettünk egymásnak, ha kellett, na de amit most csinál az a ló túloldala.

Lényeg a lényeg, egyre gyakrabban használna minket a férjemmel ingyen bébiszitternek úgy, hogy egyébként tisztában van azzal, hogy mi személy szerint kicsit sem rajongunk a gyerekekért, idegesít a hiszti, az óbégatás stb, ezért nem is akarunk soha sajátot.

Persze néhányszor elvállaltuk pár órára oké, de akkor is alig vártuk, hogy jöjjön érte húgom, mert egyszerűen nem tudunk mit kezdeni egy kisgyerekkel, nincs hozzájuk türelmünk. Most már a kislány járni, szaladgálni is tud, 1 percre nem lehet lelőni, akaratos, hisztis.

Az első kisebb "konfliktus" év elején volt, amikor is fel lett újítva a házunk, lecseréltük a bútorokat stb és most sok olyan tárgy van, ami alacsonyan helyezkedik el, ergo unokahúgom lazán eléri, le tudja róla borogatni a dolgokat, meg hát ránézve balesetveszélyes is lehet. Például sok illatgyertyánk van. Illetve van egy üveg asztal a nappaliban és hogy az milyen veszélyes a gyerekre. Mondtuk, hogy igen valóban, csakhogy nekünk nincs és nem is lesz gyerekünk, továbbá nekünk tetszenek ezek a berendezési eszközök, így nem látom a problémát. Hát ott volt a probléma, hogy így hogyan hagyja ránk a lányát, mert ki tudja, lehet megeszi a gyertyát vagy beüti magát az üvegasztalba, ami betörhet és megvágja magát és így-úgy.

Azt látom rajta, hogy alapvetően az (is) a baja, hogy mi nem akarunk gyereket. Maga a tény. Mert hát miért nem, milyen jó dolog, mekkora öröm. Ha közöljük, hogy nekünk pont az az öröm, hogy nincs gyerekünk, nincs akihez éjszakánként 8x kelni kel meg fogzik meg dackorszakos meg társai, akkor bepukkad. Holott soha semmi rosszat nem mondtam se én, se a férjem az unokahúgomra, meg nem szidjuk a gyerekeket, de nem bírja felfogni, hogy valaki gyerek nélkül is boldog. Aztán mikor átjön beszélgetni egyedül, gyerek nélkül, akkor csak a sopánkodás megy, hogy mennyire elege van, egy jó szava nincs kb.

Visszatérve a házunkra, mondtuk, hogy nekünk így megfelel, szóval minden marad ahogy van. Kicsit erélyesebb voltam már én is, mert betelt a pohár. Ezután úgy csináltak, mintha mi sem történt volna. Oké, nem vagyok haragtartó, túllendültünk a dolgon, de pár hónapja megint többször is próbálkoztak, hogy el kéne menniük fogászatra meg személyit csináltatni, fél napra vigyázzunk már a lánykára. Mondtam, hogy bocsi, de nem, nekünk is van programunk, magánéletünk és értse meg, nem tudunk mit kezdeni egy hisztiző, dackorszakos 2 évessel. Persze megint mi voltunk a gonoszak, de nem hatott meg igazán, már én sem voltam sem kedves, sem nyugodt, mert nem értem hogy hányszor kell még elmondani, hogy nem. Erre múlt héten megint jött a régi nóta.... Elképesztő, hogy egyre csak romlik és romlik az egykori jó viszony, ráadásul ilyen dolog miatt, hogy nem képes tiszteletben tartani a mi álláspontunkat. Megmondtam megint, hogy nem és küldtem egy bébiszitter elérhetőséget a közelében, azóta pedig nem beszélek vele, nem keresem, mert felesleges.

Tényleg, mi egyebet tehetnénk még? Mondtuk szépen és mondtuk csúnyán, semmi. Most tartok ott, hogy nem érdekel, ha hív, se ha ír, nem reagálok, de azért nem szeretnék a saját húgommal haragban lenni, viszont mást már nem tudok kitalálni. Neki az felelne meg, ha szó nélkül bébiszittelnénk a lányát, viszont erre nem vagyunk hajlandóak. Patthelyzetnek érzem.

Ti mit tennétek még a helyemben?