Az én dolgom az hogy 23 évesen pelenkázom és 0-24-be ellássam a a járni nem tudó mamámat, meg hogy fözzek, takarítsak, mossak mindenkire?

Akik embertelennek gondolják az otthonba adást, azok csinálnak magukból mártírt és gondozzák évtizedekig a csaladtagjukat feladva ezzel minden örömöt és anyagi biztonságot a saját életükben.

Mindenkinek egyéni döntése, hogy melyik utat választja, én inkább keményen dolgozok azért, hogy majd ha odáig jutunk, hogy a szülőknek segítségre van szüksége, akkor zsebből kifizessem nekik a legjobb otthont, mert tudom, hogy ott jobb kezekben lesznek. Az ápolás egy külön szakma, nem mindenki alkalmas sem fizikailag, sem idegileg és lelkileg erre a feladatra, viszont mindenkinek kötelessége gondoskodni a szeretteiről. Az, hogy vki otthonba kerül, nem az elfekvővel egyenlő, ugyanúgy haza lehet vinni hétvégente, ünnepekkor és korlátlanul lehet látogatni.

Ne keverjük össze az elhanyagoló családtagokat, akik nem is látogatják idős rokonaikat azokkal, akik ugyanúgy szeretettel bánnak a mamával, papával, csak éppen nem tudják felvállalni a sokszor 24 órás felügyeletet és ápolást.

Persze a lelkiismereteteket lerendezitek annyival hogy az orthon azért van, mert ott jól és szakszerűen ellátják.

Ki kell ábrándítsalak titeket, az otthon olyan mint egy kórház elfekvő részlege. Nagy rálátásom van ezekre az intézményekre, és a tapasztalataim alapján SOHA nem adnám be semmilyen hozzátartozómat. Kb 5-10% egész jól érzi magát ott, a többinek a földi pokol. Nem bánnak velük jól az ápolók, nem is figyelnek oda rájuk mert kevés a személyzet, nincs egy saját kuckójuk ahová elvonulhatnának mert többen vannak egy szobában és zavarják egymást, a kaja borzasztó és annyi hogy éhen halni nem lehet tőle, de jól lakni sem. Ha nem akarnak éhesek maradni akkor kell hogy legyen saját zsebpénzük mert a nyudgíjukhoz képest olyan drága a legolcsóbb otthon is hogy még az államnak kell kipótolni. Azt kipótolják, de extrát nem adnak, hogy kaját is tudjon venni szerencsétlen. Vagy egy rejtvényújságot amivel elvan, vagy netán egy kis nasit, mondjuk egy csokit vagy nápolyit. Akinek pedig van plusz pénze (nagyon ritka) az sem tud csak úgy kimenni valami boltba, még ha fizikailag képes is lenne rá. Nagyon be vannak szabályozva, maximum lehet szólni a személyzetnek hogy erre vagy arra lenne szüksége. De nem nagyon van rá kapacitás, kb havonta egyszer szájhúzogatva elmennek nekik vásárolni.

Nem is értem, miért gondolja úgy sok ember hogy a szülője meg a nagyszülője nem az élete része. Jöttök azzal hogy "az ember élni akarja a SAJÁT életét. Amilyen családba születtél, az a te saját életed. A szeretteid, akik felneveltek és érted dolgoztak és pelenkáztak amikor szükséged volt rá, hozzád tartoznak.

Nem értem mi a különbség egyeseknek a lemenő és a felmenő ág között. A gyerekeidet is ellátod, nem adod őket otthonba mert te élni akarsz. Ők is hozzád tartoznak, a te feladatod, ahogy a felmenőid is.

Örülni kéne amíg velünk vannak, nem eltenni őket az útból és várni hogy megszabaduljunk tőlük, meg végre a nevünkre kerüljön a lakásuk...

Ki kell ábrándítsalak, egy teljesen átlagos otthon olyan mint a Pesti úti. Ami ott kibukott, az nem egyedi eset.

Amilyenben a papád volt, az a fehér holló kategória. Létezik, de egy kezemen meg tudom számolni hogy hány ilyen van az országon belül, bejutni meg majdnem lehetetlen, csak kihalásos alapon, vagy erős ismeretségekkel.

33-as csúsztatsz, ez olyan esetben van, ha egy öregre rá se néznek. Ha látogatják, lehet nekik vinni kaját, édességet és minden olyan egyéb eszközt (pl tisztálkodószerek) amit egyébként nem biztosítanak az otthonban. Ugyanígy haza is lehet vinni őket néhány napra és rendszeresen látogatni.

Egy mai átlagos magyar család kb. 70 négyzetméteren él (lehet sokat is mondok), sokszor több gyerekkel. A szülők dolgoznak, hogy elő tudják teremteni a napi betevőt és a nagyszülő gondozásához szükséges anyagi feltételeket. Ha az egyik szülőnek otthon kell maradnia ápolás miatt, kiesik egy fizetés, mert persze az otthon ápolást nem tekintik munkának. A kieső fizetés au egész család, így a nagyszülő szájából veszi ki a falatot, így au egész család élhet boldogtalanul, mert 24/7 minden az öregről szól, közel sem olyan gondozni őket, mint egy gyereket. Ezzel nem azt mondom, hogy akkor hagyjuk cserben őket, de igenis megfelelő személyzet és felkészültség kell az ellátásukhoz. Nem az van már, mint régen, hogy több generáció együtt él és normális egzisztenciát lehet teremteni egy fizetésből, hogy egy valaki csak úgy otthon tudjon maradni...

Aki a fentiek ellenére mégis bevállalja, hogy sutba vág mindent és nekiáll ápolni, az minden szinten belenyomorodik ebbe (több példát is láttam), és a végén annyi marad neki, mint itt a nagyapját ápoló hozzátartozónak, hogy még van győződve az erkölcsi fölényéről ezért feljogosítva érzi magát arra, hogy számon kérjen másokat a saját döntésük miatt plusz várja a vallonveregetest, mert ugye más nem nagyon jár emellé... Nagyon nehéz ez a téma, szerintem döntsön mindenki belátása szerint és akik úgy döntenek, hogy otthon apolnak, ne ítélkezzenek azok felett, akiknek nehéz szívvel kell meghoznia egy ilyen döntést.