Szerettetek már valakit úgy, mint Ady Lédát, vagy Kosztolányi Annát?

De amit anyám tett,az nem írható le röviden. Mert ő más módon is bántott. Szerintem sosem szeretett, de én sem őt. De én igyekeztem kibékülni vele, de nem ment. Mindig azt hittem, hogy amiatt bánt így velem, mert apámra hasonlítok, akit valószínűleg eléggé utált egész életében, de aztán a rokonom egy elejtett szavából arra következtettem, hogy amiatt, mert ő is hasonló zárkózottságban szenvedett, amiből nem mindenki épül fel. Nekem sikerült, talán nagy bánatára. Jó,nem akarok gonosz lenni, csak én sosem voltam az a típus, aki a bántást tűri, csak ha muszáj. De igazából engem nem vert úgy anyám, mármint egyszer bevezetett egy büntetőeszközt, a közeli erdőben szereztette:D, bocsi, hogy nevetek, de máig emlékszem rá,meg ahogy a lábamra vágott, és megvallom, nem fájt, de bömböltem,hogy hagyjon már. Sajnálom, de tényleg nem szeretem. Mármint szeretem, de azért nyomot hagyott ez bennem. Amikor elkerültem itthonról, ahová megint szerencsésen megérkeztem,ami épp elég megterhelő nekem, akkor nagyon rosszul voltam, és egy csomó traumámat kellett megoldanom.

És pont ez zavart a volt barátomban. Hogy ő pont azt csinálta velem, mint anyám, csak kihasznált, bántott, mint mások. És ez annyira rossz. Félek, hogy mindenki csak kihasznál , akit szeretek, a barátom is ezt mondta :(.

De nem, az ősbizalom nálam nem sérülhetett, mert az úgy tudom, hogy úgy négyéves korig alakul ki, és anyám csak hatéves koromtól kezdett el szekálni, és később vert csak, de mondom, itt nem a fizikai bántalmazáson van a hangsúly, hanem a szeretetlenségen és a lelki bántalmazáson, ami miatt én meglehetősen rossz állapotba kerültem

Hozzátenném, hogy én amúgysem voltam teljesen egészséges, mert pszichológushoz járattak másfél évig az óvodában, mert befordultam a sarokba, és ki sem mertem onnan jönni, borzalmasan félénk és zárkózott voltam. Mostanság gondolkozom azon, hogy megkeresem azt a pszichológust.

Tehát én amúgyis érzékeny voltam, nagyon.

De a legdurvább, hogy van egy öcsém. Őt mindenki szereti, nekem vele voltak a legnagyobb bajaim, mert én őrá soha nem irigykedtem, hogy ő mindent megkapott, soha egy pillanatig sem, bár tudom, hogy most hazugnak hisztek, de ez van. Őt soha egyetlen egyszer sem ütötte meg anyám, soha egyetlen egyszer sem ütötte meg!!!!!!!!! 22 éves, és van egy végülis normálisnak nevezhető párkapcsolata, baráti köre. Vele semmi gond nincs így, mint velem. De kiderült, hgoy az öcsém miatt meg féltem az informatikusoktól:D, jaj, tom, ez paranoia, de ezt még sosem meséltem el, csak egy valaki tudott róla. Az öcsém informatikus, éshát emiatt féltem tőlük, ami főiskolán derült ki, kisebbrendűségi komplexusom volt emiatt, és aztán volt olyan, hogy az informatika tanárom órájáról úgy jöttem ki, hogy én vagyok a csoport hülyéje, és a legrosszabb eredményt nyújtottam, és a koliszobában a szobatársam előtt rendszeresen sírógörcsöt kaptam, ha akartam, ha nem, márpedig elhitetitek, hogy nem akartam leégni előtte, aki nem tudta, hgoy vigasztaljon. Mikor rájöttem a bajra, hogy az öcsém miatt van ez, meg rájöttem,hogy korábban is voltak ennek apró jelei, hogy van egy ilyen bajom, akkor egyszerűen eldöntöttem magamban, hogy soha többet nem félek az informatika tanáromtól, és azután az csoportban a legjobban teljesítők és az átlagosak közé kerültem, mikor hogy. Hozzátenném, hogy nem vagyok sírós típus, mert azt én nagyon szégyellem.

Ezt azért írtam le, mert van bennem lelki erő lépni, ha tudom, hogy lépnem kell.

A legdurvább, hogy amit írsz, az annyira valóságosan hangzik. Mert én már régóta tudom, hogy van ilyen kapcsolat anyám és a barátom között. Régóta tudom, hogy van kapcsolat.Elmondom, bár nagyon szégyellem, és senkinek nem mondtam még el, de én is mindig úgy gondoltam, hogy azért vagyok ezzel a fiúval, mert én ehhez szoktam :S, és meg is akart verni, és arra sem úgy reagáltam, mint a normális emberek, tűrtem. Mármint emesenen fenyegetett meg, de másnak nem az lenne erre a válasza, hogy miért akarsz bántani? Szóval én azt mindig tudtam, hogy azért tűrök sok mindent, mert anyám is bántalmazott, és nekem ez nem új, sőt, nekem ez a megszokott. Persze, bánt már velem rendesen fiú, igen, bánt velem, de egy rendes fiút még sosem ismertem el családomként. És viszont ezt az embert, akár pszichopata, akár nem, bár, neki tényleg nincs szerintem bűntudata, hát kilenc hónapja tart, én nem tudom, nekem az tűnt fel, hogy nem tud szeretni, szóval én attól tartok, hogy csak ilyen emberekben tudom megtalálni a családom, mert ebben hasonlít anyámra, és ugyanakkor ragaszkodó. És nekem ez biztonságot nyújt valahol,az, hogy irányítani akar, megmondani, mit tegyek és hogyan, mintha otthon lennék, bár ez fura. Mert én gyűlöltem, ha bántanak, és nem is engedném meg senkinek, hgyo felrúgjon, nem vagyok sub típus az életben, csak a családi életben. De mindig visszapofázok, anyámnak is, a barátomnak is, és emiatt mindketten idegesek. De az anyám nem érti és nem látja, ahogy az egész családom nem látja, ha beteg vagoyk, mindig minden legyen rendben, de ha beteg vagyok, akkor is munka van, és én viszem az egész retkes háztartást, és mert nem főzök, ez is baj. Aztán nem sokat dolgozom. Hát, én mesélhetnék a legváltozatosabb megaláztatásokról. És sajnálom, hogy így van. Ha anyám nincs, meg sem születek. De én meg akartam neki bocsátani, egyszer, tizenkilenc évesen, békülni akartam, de ő ellökött magától, azóta megint kutya-macska viszonyban vagyunk, nem vagyok hajlandó szeretni őt, mert ő akkor ellökött magától, és olyan durva megjegyzéssel, hogy bárki elllökte volna, megkérdezte, hogy lezbi vagyok? Persze, most már nem fáj, mert leszarom. Van, aki szeret, nem érdekel. De azt tudom, hogy amit anyám tett velem, az mindig bennem lesz, hsizen az anyám. De én ebből felakarok épülni, én már így is mindent egyedül végig csináltam, most is menni fog.

A legmegdöbbentőbb az, hogy az intelligenciahányadosom azóta, mióta úgy ahogy túl vagoyk a traumáimon, úgy két-három, inkább négy éve, azóta nekem megnőtt, és már matekkal foglalkozom, és hihetetlen, de egy olyan új embert ismerek meg magamban, akit nem ismertem, és ez is nekem fura, éés írok könyveket, nem jókat,de írok. Eddig is képzőművészettel foglalkozom. Tehát terhes korszak ez nekem. Nagyon nehézséggel kimunkáltam az énidentitásom, négy évvel ezelőttre kábé meglett, de akkor súlyos depresszióba süllyedtem, amiről még csak nem is tudtam,, akkkor tudtam meg, amikor újra depressziós lettem idén áprilisban. Olyan doolgokat csináltam, amiket mások is, de én szégyelltem még magam előtt is bevallani, és csak valmai kutatódepresszióként emlegettem, holott közönséges depresszió volt, és sorolhatnám miért, sorolhatnék. És én élni akarok, boldog akarok lenni, és akkor jön ez a szar szerelem, és lehet, hogy szociopata. Én egyszerűen ezt nem tudom elhinni. Azt meg végképp nem, hogy én ezt nem vettem észre,.Borzalmasan érzem magam. A barátnőm sem vette észre, pedig nagoyn részletesen ismeri a történteket, nagoynsokat mesélek.

Én igyekszem :(. Felvázoltam az előbbiekben, hogy én roh@adtul igyekszem. De ez nekem betett :(. Mármint, hogy eddig is rohadtul igyekeztem, a szüleim kerek-perec megmondták talán néhány hónapja, amikor kérdeztem, hgoy ők azt hitték, hogy sosem végzem el a főiskolát, mert annyira érzékeny vagyok. Azt már sejtik, hgoy a félénkségem levetettem. De igazából már eddig sem jutottam volna el, ha nem igyekeznék, de rohadtul.

Sosem voltam hisztis, amit tudom, hogy nehéz elhinni, de sosem voltam. Csak most már kezd betelni a pohár. Ezután, amit eddig tetttem magamért, végre a nyamvadt lelki nyugalomra számítottam. Akkor te el tudod képzelni, mennyire jó az, amikor úgy ülhetsz az asztalodnál, hogy nem hibáztatod magad semmiért, nem bünteted magad, és csak a csend és a nyugalom van, és az elégedettség, hogy elégedett vagy. És végre elértem, és akkor jön ez a szerelem, és mindent elcsesz. MIndent. És vissza akarom kapni, aki voltam, követelem, akarom.