Hogy lehet azt feldolgozni, hogy nem lehet sem gyerekem, sem kapcsolatom es maganyosnak kell majd lennem?

a cica is jó ötlet. futni is érdemes lenne megpróbálkozni, megemeli az endorfint

de el lehet menni önkénteskedni kórházba is (ok, ez most a covid miatt necces, de az is majd egyszer elmúlik)..elég pár nap, és a kis mondvacsinált problémáink azonnal eltörpülnek

Nem írtad le konkrétan, hogy milyen mentális probléma akadályoz a barátkozásban. De ha SZERETNÉL barátkozni, akkor kb 1000 esélyed van. Gondolom nincs a homlokodra írva, hogy mentális betegséged van és ha vágysz az emberi kapcsolatokra, akkor neked is tenned kell érte. A fene sem nyit egy zárkózott, magának való ember felé.

De vannak munkatársaid, van ak szomszédaid, ha elmész futni ott is találkozhatsz emberekkel.

Vagy ha már állat: ha tudsz felelősségteljesen 15 évig gondoskodni egy kutyáról és belefér anyagilag, akkor én kutyát javaslok. Muszáj lesz kimozdulnod vele, járhatsz futtatóba, ott szóba elegyedhedsz emberekkel. Elmehetsz kirándulni stb. Az utcàra is rendszeresen ki kell menned, ki van zárva, hogy nem tudsz általa kapcsolatokat kialakítani. Ha bemész egy menhelyre, akkor rengeteg felnőtt barátot választhatsz magadnak, eleve nem leszel magányos, plusz szerintem könnyebben alakítasz ki kapcsolatokat is.

Nagyon jó ötleteket adtak a válaszolók, egy-kettőt megfogadok én is!

Csak az első lépés a legnehezebb utána már könnyebb minden!

Én írtam a cicát, de abban igaza van a kutyás válaszolónak, hogy kutyás közösségek minden környéken vannak és nagyon jók, támogatók tudnak lenni. Csak én abból indultam ki, hogy egyáltalán nem szeretnél emberek között lenni. Mondjuk akkor is jó a kutya, ha csak egyedül sétálsz vele, ez már az életviteledtől függ, hogyan tudod beilleszteni a mindennapjaidba ezt a dolgot, illetve nagyon nagy felelősség.

Azért is írtam a cicát, mert ő ha kezdettől benn van, akkor jobban viseli, mint egy kutya.

Annyit még hozzátennék, hogy két cica még jobb lenne. Ahogy egymással ökörködnek, az megunhatatlan, plusz nem maradnak egyedül amikor te nem vagy otthon.

Változtatnod kell a hozzáállásodon, mert magától nem fog megoldódni. Ez olyan dolog amit senki nem tud helyetted megtenni, még ha vannak is jószándékú emberek. Egyszerűen tehetetlenek, csak az számít hogy te hogy állsz hozzá és hogy akarsz-e gyógyulni és változni.

Én is totál elúsztam mentálisan, én hosszú évekig a lakást sem hagytam el. A barátaim elkoptak, pasim soha nem volt. Én is így gondoltam, hogy majd eltengődök egyedül amíg élek.

Aztán 30-nál beütött a dolog hogy ezt nem csinálhatom örökké. Összeszedtem magam és akármennyire nehéz volt meg melós, addig mentem amíg rendbe nem hoztam az életem. Felelősséget vállaltam, nem kentem a múltra meg a körülményekre. Előbb-utóbb mindenkinek rá kell jönnie hogy felelősséget kell vállalnia a saját életéért és a sorsáért.

Jelenleg boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban élek és nagyon örülök hogy betelt a pohár mert ez késztetett a változásra. Csak azt bánom hogy nem előbb léptem meg.

Még mindig csak mutogatsz. Igen szerencsétlenül jártál, rossz család, gyerekkor és emiatt kialakult betegségek... oké. De nyilván változás csak akkor fog beállni, ha változtatsz. Ehhez pedig tenni kell, próbálkozni kell, küzdeni kell és meg kell próbálni kiszakadni az ártó környezetből. Igen, lehet hogy mások tehetnek róla, hogy így alakult a múltad, de csak te tehetsz arról, hogy a jövőd szebb/jobb legyen!

Erőszakos (és iszákos) apa és egy betegesen túlféltő anya gyermeke vagyok. Egyik sem legszerencsésebb. Én is küzdöttem depresszióval, majd mikor kikerültem az életbe, a túlféltés miatt minden új volt és ijesztő, én meg mindenben buta és tapasztalatlan voltam és kialakut egy bánikbetegség is. Mára sikerült szinte teljesen legyőznöm illetve kordában tartanom ezeket a betegségeket. Nem, nem volt könnyű, nem nem ment egyik napról a másikra, de ha minden nap teszel érte, hogy jobb legyen, akkor idővel jobb lesz!