Szerintetek hogy lehet feldolgozni, ha egész életemben én voltam a feketebárány a családban? Csak úgy, hogy megszakítom velük a kapcsolatot?

Próbálom rövidre fogni az egészet: a lényeg, hogy viszonylag nagy családban élek, de többé-kevésbé a tulajdonságaim és alapvető életelvem, értékeim is teljesen eltérőek, ezért sohasem tudtam kijönni a rokonokkal.

Hárman vagyunk testvérek, anyánk egyedül nevelt fel érte. Én tisztelem őt ezért, mivel voltam már önálló, tudom, hogy milyen hatalmas dolog ez, ettől függetlenül nem tudom elnézni, ahogy viselkedett velünk - illetve inkább velem. Ő akaratos, makacs személy, mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, nem egyszer ki is mondta, hogy ez az ő háza és ő ugyan itt senkihez nem fog alkalmazkodni, mindenkinek csakis egyedül hozzá kell...ha valamit nem úgx gondoltam vagy tettem, ahogy ő akarta, akkor jött a megtorlás, kisebb koromban verések, pofonok, kamaszként pedig lelki terror formájában. Sokáig nem mehettem sehova, semmit nem csinálhattam önállóan, még azért is egy hétig kellet könyörögni, hogy 17 évesen az utolsó buszig maradhassak egy barátnőm szülinapján. Egyszerűen kihasználta, hogy függök tőle és nem volt hajlandó kompromisszumokra - illetve, keményen meg kellett küzdenem értük.

Az egyik testvérem amolyan rideg, bunkó, "ki ha én nem" ember, nagyon szégyelltem, mikor már a párom is megkérdezte, hogy mindig így viselkedik-e vagy csak előtte játssza meg magát...? A másik testvérem teljesen ugyanolyan, mint anyánk, ugyanaz a zsarnok, kompromisszumképtelen, erőszakos egyén.

Nem mondom, hogy én tökéletes vagyok, de egyszerűen más: érzékeny, szociális beállítottságú, békés - én szeretni szeretek, nem uralkodni másokon. Épp ezért, sosem bírtam elviselni, ha bántottak, ha ordítottak vele, ha megaláztak,főleg mert ezek java része igazságtalanság volt, nem jogos düh. Anyám erre azt mondja, hogy nem tud mit kezdeni azzal, hogy én más vagyok, mint a többiek, miért nem szólok nekik vissza vagy osztom le őket - én meg úgy állok a dolgokhoz, hogy miért ne lehetne, hogy már alapból ők is normálisan szóljanak hozzám? Én nem akarok veszekedni, sem könyörögni, egyszerűen értelmes, felnőtt ember módjára akarok viselkedni itthon, de ez így nem megy.

Ráadásul a tágabb család is teljesen ugyanilyen. Sokan vagyunk unokatestvérek, de én vagyok szinte az egyetlen, akit megütöttek gyerekkorában. Ez is egy feldolgozhatatlan dolog: miért van az, hogy ha valamit együtt csináltunk, én kaptam érte a pofonokat(unokatesóm nemrég bevallotta, mikor erről beszéltünk, hogy azért fogtak rám mindent gyerekként, mert tudták, hogy akkor úgyis én kapok és nem ők)? Annyi, de annyi igazságtalan büntetést és megítélést kaptam..

Nálunk mindenkinek amolyan hétköznapi szakmája van, és évekig azt hallgattam, hogy milyen beképzelt vagyok, mert én fővárosi egyetemről és különlegesebb, műveltséget igénylő munkát szerettem volna?Amíg ők tévéztek, én olvastam, amíg gépeztek, én rajzoltam és verseket tanultam - egyszerűen még közös témánk sem volt soha, mert ők megragadtak valahol a Barátok köztnél, én meg a művészetről, történelemről, filozófiáról szerettem beszélni. Egyébként, azért is én voltam elszállva, mert más volt az érdeklődési köröm...

Önerőből, saját pénzből csináltam nyelvvizsgát, emelt érettségit, suli mellett már dolgoztam - és mégis mindig és mindig én voltam a rossz, mert mindenki szerint anyámat kell sajnálni, hogy milyen nehéz az élete, és én erre csak ráteszek. És hányszor a szememre vetették,hogy a testvéreim olyan kis érzékenyek, én meg bunkó vagyok velük...

Nem értem - kinőttem már a kamaszos sérelmekből, felnőttként rég felülvizsgáltam és beláttam, hogy hol hibáztam én is, mi volt csupán hiszti a részemről, de így is azt kell mondanom, baromi igazságtalan és elnyomó légkörben nevelkedtem. Azt hiszem, nem vagyok hülye ember, és békeszeretetemből adódóan velem abszolút normálisan meg lehet beszélni dolgokat - é nem értem, miért kellett éveken át azt tukmálni belém, hogy öntelt és beképzelt vagyok, mert vannak álmaim, amiket amúgy úgysem érek majd el, mekkorát fogok koppanni, és alapból azt, hogy miért vagyok rossz ember, csupán mert különbözök tőlük.

Érettségi után nem sokkal elköltöztem, amikor munkát kaptam. Ma azt gondolom, talán hiba volt, mert nem tudtam félretenni és a pesti egyetemre szánt pénzem is feléltem szép lassan, de másrészt már annyira a tönk szélén álltam, hogy komolyan az öngyilkossággal foglalkoztam. Volt egy boldog évem, amikor alig tartottam a családdal a kapcsolatot, olyan emberekkel vettem körül magam, akik szerettek és elfogadtak, azt és úgy csináltam, ahogy akartam - boldog voltam. Senki nem szólt le, nem bántott, nem próbált sz*rnak beállítani.

Sajnos azonban megszűnt a munkahelyem, azóta diámunkát végzek csak és mivel érettségivel semmit nem találtam, úgy döntöttem, "feláldozom" a békém és hazajövök, hogy ne albérleti díjra és felesleges dolgokra költsem, amit megkeresek, hanem félrerakjam egyetemre.

Itthon azonban újra abba a helyzetbe kerültem, mint régen. Most nem beszélek szinte senkivel, egész nap gubbasztok a szobában egyedül, hogy még támadási felületük se legyen. Őszintén szólva, rettegek tőlük - attól félek, hogy az egy év alatt felépített önbizalmam és terveimet ismét lerombolják. Próbálok túllépni a sérelmeken és tartani magam ahhoz, hogy nem vagyok rossz ember, de nehéz.

Nem tudom, mit tehetnék...