A ferjem egy eve apolja az anyukajat, aki àgyban fekvő. Ramegy a hazassagunk. Mit tegyek?

Nem olvastam el minden választ, de leírom a véleményemet.

Értem én, hogy a mama fontos, de nézzen szembe férjed a tényekkel: a maminak van még vagy 5 éve, hogy így eléldegéljen aztán puff neki.

Viszont az 5 éves fiad és te is még sok-sok évig fogtok élni.

Valahogy világosítsd fel a férjedet, hogy ti fontosabbak vagytok a mamánál. Ti vagytok a jövője. Ha ezt elhalasztja, akkor lesz egy fia, aki meg se ismeri és a fiad felnőtt korára nem lesz lelkileg egészséges, mert nem kapja meg azt a stabilitást, amit meg kell kapnia. Persze, fel fogod tudni nevelni, de mindig ott lesz a fejében, hogy apának nem ő a legfontosabb.

Ahogy neked is kell segítség a fiad nevelésében és neked is szükséged van a férjedre, mint lelki társra. Így teljesen elhidegültök egymástól, nem lesz meg a közös hang, megváltoztok és meggyűlölitek egymást.

Napi 30 perc semmire nem elég, max veszekedésre.

Ennél lehet jobb, ha egyedül neveled fiad stabil háttért biztosítva, minthogy néha a férjed hazanéz...

De persze ezt egyedül neked kell eldöntened a férjeddel.

Egy házi gondozót kell felfogadni, aki akár ott is alszik - ha tetszik a mamának, ha nem.

Vagy, a mami költözzön hozzátok... ami rengeteg, de rengeteg hátránnyal járna, de ez is egy lehetőség.

"Álszent népség vagytok! Ti sem bírnátok, csak játsszátok az eszeteket!"

Vagy: Volt, aki végigcsinálta, és tudod, a másiknak se legyen jobb.

Ha ő szopott, szopjon más is.

#62:

Nekünk egyértelmű volt, hogy anyosom az agyvérzése után hozzánk költözik. Fun fact: a ház az enyém, esküvő előtt is az volt. Tehát még csak az se igaz, hogy ugyanúgy a férjem háza. Mármint jogi értelemben.

Nem mindig volt felhőtlen a viszony, és nem is állítom, hogy rózsaszín habos lányregény volt élete végéig ápolni. De ilyen fel se merült, hogy válni fogunk, mert alig látjuk egymást.

A gyerekeknek is jobb volt így. Mindkét szülő meg a nagyi is ott volt nekik. Amíg tettük a dolgunk, tudtunk beszélgetni, meghallgatni egymást, segíteni egymásnak. A nagymama is: krumplit pucolt, mird hazáértünk. Szegény egész délelőtt csinálta, lassan óvatosan, de ő is tudta, hogy csak úgy boldogulunk, ha mindenki segít. Többek közt a lakása is ki volt adva, ami plusz pénzt jelentett, így mindketten tudtunk délelőtt dolgozni. Ebből tudtunk fizetni egy nyugdíjas vedőnőnek, aki délelőtt egy-egy órára átjött, és nála is csöngött a telefon, ha a mi munkaidőnkben baj volt otthon.

3 évig ápoltuk anyósomat. Nem volt egyszerű, még egyszer hangsúlyozom, de jobb megoldás, mint az, ha kettészakad a család, vagy elváltunk volna.

Ettől függetlenül: ha te ezt nem tudod elviselni, akkor meg válj el. Ki tudja, hogy hány év még. Nem fogtok rá megoldást találni. Te ki tudsz szállni. A férjed meg mehet lakni az anyjához. Neki is kevesebb teher marad.

64-es: Itt nem egy agyvérzés utáni mama ápolásáról van szó.

Aki foglalkozott vagy csak találkozott demens/ Parkinson-kóros vagy paranoiás emberrel, az tudja, hogy mennyi stresszel jár és mennyire megterhelő az ápolásuk. Van, amelyik ön- és közveszélyes. Simán felgyújtja a házat. Mamám mesélte, hogy mikor ő ápolta az anyósát, akkor az anyós lepisilt mindig mindent, rengeteget óbégatott éjszaka, dobálózott fazekakkal, ette a tyúkkakit stb. Én anyósom idősek otthonában dolgozik és borzalmas dolgokat tesznek meg az öregek. Van amelyik kihúzza a másik katéterét és kenegeti a terméket a falra... Van olyan idős, amelyik szó szerint verekedik, üti őket, odacsap stb. És lehetne órákig írni, hogy mikre képes a demencia és hasonló kórok.

Szóval nem, szerintem egy 5 éves kisfiúnak nem kellene ezt látni és átélnie.

Kíváncsi vagyok, hogy aki itt önzőzik, ápolt-e valaha magatehetetlen családtagot! Mondani baromi könnyű.

Anyukát nem kell elfekvőbe rakni, de napi 1x megy ki egy szociális ápoló ingyen, plusz fel lehet fogadni (akár félnapokra is) ápolót.

A gyereknek is szüksége van az apjára, ahogy az anyjának a férjére.

Meg kellene találni az egyensúlyt, nem szabad egy egész családnak rámennie egy hozzátartozó ápolására.