E tudósok összeállítása, nem bizonyíték inkább a teremtésre, mint azoké, akiknek hipotézisei vannak elképzeléseikről?

Mint ahogyan a múlt században nyilvánvaló tudományos csalásokat követtek el a biológia területén1, a geológiai kérdésekben is hasonló csalásokkal találkozhatunk. A hiba, amit elkövetnek, egy szóval kifejezve az uniformizmus2. Ez a szemléletmód azt feltételezi és állítja, hogy a Föld múltja tökéletesen megérthető tisztán a jelenlegi folyamatok alapján, amelyeknek sebessége többé-kevésbé megegyezett a jelenlegi ütemmel. A materialista biológusok tévesen azt feltételezik, hogy az anyagi folyamatok képesek létrehozni az életet a maga változatosságában, és a materialista geológusok is hasonlóan gondolkodnak: azt feltételezik, hogy a jelenlegi állapotok alapján következtethetünk a Föld múltjára. Ezzel azonban kénytelenek figyelmen kívül hagyni és elnyomni a bőségesen található, ezzel ellentétes bizonyítékokat, amelyek arra utalnak, hogy bolygónk valamikor a múltban globális léptékű, súlyos katasztrófát szenvedett el.

Csak az elmúlt két évtized (kb. 1978-tól) során kezdett megtörni a geológiai leletekben fellelhető globális katasztrófával kapcsolatos hallgatás.

Csak az utolsó 10–15 évben vált a paleontológusok berkein kívül széles körben ismertté a fajok globális tömeges kihalásának ténye.

És csak az elmúlt körülbelül 10 év során tettek erőfeszítéseket ennek a globális kihalásnak a figyelembevétele érdekében olyan nagy energiájú jelenségek, mint például aszteroida-becsapódások szempontjából. De a paleozoikus és a mezozoikus korban kialakult üledékes formációk roppant horizontális kiterjedése, valamint az azokban található, nagy energiájú mozgásra utaló bizonyítékok döbbenetes tanúbizonyságokként szolgálnak olyan globális katasztrófa-folyamatok mellett, amelyek messze meghaladják mindazt, amit a geológiával kapcsolatos irodalomban valaha is tekintetbe vettek. Az ásatásokon talált bizonyítékok arra utalnak, hogy az ezzel kapcsolatos geológiai leletek legnagyobb részét, ha ugyan nem az összeset, katasztrófák idézték elő. Az az állítás, hogy napjaink geológiai folyamatai megfeleltethetők azoknak a folyamatoknak, amelyek a paleozoikus és a mezozoikus formációkat létrehozták, mérhetetlen ostobaság.

A Föld belsejében lezajló folyamatok által előidézett katasztrófa fokozatosan, de gyorsan átalakította a bolygó felszínét. A közelmúltban sikerült dokumentálni egy ilyen jellegű eseményt a Föld nővérén, a Vénusz bolygón. Ez a megdöbbentő következtetés a Vénusz felszínének nagy felbontású feltérképezésére épül, amelyet a Magellan űrhajó az 1990-es évek elején elvégzett, és amely feltárta előttünk azt a tényt, hogy a Vénusz felszínén ma megtalálható kráterek túlnyomó többsége érintetlen állapotban van, és ezeknek alig 2,5 százaléka formálódott lávából, ugyanakkor a jelenlegi kráterek kialakulását megelőző intenzív vulkáni tevékenység az összes korábbi krátert letörölte a bolygó felszínéről. A Vénusz felszínének említett átformálódása óta csak minimális vulkanikus és tektonikus tevékenység zajlik a bolygón.

Átütő erejű bizonyítékok szólnak amellett, hogy a mi bolygónkon is lezajlott egy hasonló katasztrófa, amelyet a katasztrófa előtti óceánfenéknek a Föld belsejébe irányuló megszaladó szubdukciója (alábukása) idézett elő. A geofizikai szakirodalom már legalább 30 éve elismeri azt, hogy egy ilyen folyamat elméletileg lehetséges. Egy ilyen jellegű esemény legfontosabb következménye a kontinenseket elárasztó árvíz, valamint a fajok gyors tömeges kihalása, a fajok alig néhány százalékának kivételével. Az ökológiai élőhelyek pusztulása a tengeri környezetekkel kezdődött, majd fokozatosan átterjedt a szárazföldi környezetekre is.

Egy ilyen jellegű intenzív globális katasztrófa bizonyítékai mindenhol megtalálhatók a paleozoikus és a mezozoikus, sőt a kainozoikus geológiai leletekben is.

A legtöbb biológus tisztában van azzal, hogy az alsó kambriumi kőzetekben hirtelen megjelenik a legtöbb állati törzs. Ugyanakkor a legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy a prekambrium és a kambrium határa egy csaknem globális rétegtani különbözőséget is képvisel, és ezt intenzív katasztrofizmus jellemzi. Például a Grand Canyon-ban a Tapeats-homokkő, amely közvetlenül az említett határ felett található, a víz által odaszállított hatalmas, több tucat méter átmérőjű kőtömböket tartalmaz.

Az a tény, hogy a katasztrófa globális kiterjedésű volt, nyilvánvalóan látszik annak rendkívüli horizontális mértékéből, valamint a kontinentális üledékes kőzetek folytonosságából. Az eróziós csatornák hiánya, a talajrétegek és a struktúrák megszűnése az egymást követő rétegek közötti átmeneteknél: mindez egyetlen hatalmas katasztrófára utal, nem pedig sok kisebb, egymást követő katasztrófára, amelyek között hosszú időszakok teltek el. Nagyszerű paleozoikus leletek láthatók a Grand Canyon-ban, és ezek kiváló példákkal szolgálnak erre a vertikális folytonosságra, és szinte egyáltalán nem találhatók arra utaló fizikai bizonyítékok, hogy az egyes rétegek kialakulása között hosszabb időszakok teltek el. Különösen fontos ebből a szempontból a Kaibab- és a Toroweap-formáció, a Coconino- és a Hermit-formáció, a Hermit- és az Esplanade-formáció, valamint a Supai- és a Redwall-formáció közötti kapcsolat.

A mindenhol megtalálható keresztrétegződések a homokkőben, sőt még a mészkőben is, a paleozoikus, mezozoikus, sőt a kainozoikus kőzetekben nyilvánvaló módon igazolják ezeknek az üledékes rétegeknek a nagy energiájú vízi szállítását. A Grand Canyon-ban feltárt homokkőzetek tanulmányozása során nagy sebességgel áramló víz által létrehozott keresztrétegződéseket találtak, és ezek az áramlások több tucat méter magasságú homokdűnéket hoztak létre. A Grand Canyon-ban feltárt, erősen keresztrétegzett Coconino-homokkő folytatódik Arizona és Új-Mexikó államon keresztül Texas, Oklahoma, Colorado és Kansas államban is. Több mint 500 000 négyzetkilométert fed le, térfogata pedig a becslések szerint 40 000 köbkilométer. A keresztrétegződések dél felé lejtenek, ami arra utal, hogy a homok észak felől érkezett ide. Ha észak felé megvizsgáljuk, honnan származhat ez a homok, egyetlen nyilvánvaló forrást sem találunk. A jelek szerint nagyon távoli forrásból származik.

Az ilyen jellegű formációk által jelzett vízi katasztrófa mértéke felfoghatatlan. Az elvégzett számítások azt szemléltetik, hogy amikor a kontinensek felszínét elárasztja a víz, akkor spontán módon létrejönnek másodpercenként több tucat méteres sebességű, erős vízáramlások. Ezek az áramlások megfelelnek a légkörben megfigyelhető világméretű hullámoknak, és ezeket a Föld forgása hozza létre.

Ilyen jellegű drámai, világméretű katasztrófát dokumentálnak a paleozoikus és mezozoikus üledékek, valamint a kainozoikus üledékek nagy része, és ezek az üledékes kőzetek nagyon másféle értelmezést kínálnak az ezekhez kapcsolódóan fellelt kövületekhez. Ezek a leletek nem evolúciós sorrendiséget mutatnak, hanem az ökológiai élőhelyek egymást követő pusztulását tárják fel előttünk, amelyet az egész világra kiterjedő tektonikus és hidrológiai katasztrófa idézett elő. Ez a felfogás azonnal megmagyarázza, hogy miért hiányoznak következetesen a darwini köztes típusok a geológiai leletekből.

A kövületek tanúságai az élet rövid idő alatt, intenzív módon bekövetkezett pusztulását dokumentálják, nem pedig az evolúció hosszú történetét!

A kövületként megmaradt növényi és állati fajok a katasztrófa előtti kor életformáinak maradványai. A hosszú időszakok és a köztes létformák, amelyekről az evolucionisták képzelegnek, egyszerűen csak illúzióként értelmezhetők. És a katasztrófa megfigyeléséből leszűrt erős bizonyítékok elkerülhetetlenné teszik az időskála radikális átdolgozását, az evolucionisták feltételezéseihez viszonyítva.

A radioaktivitás kb. száz évvel ezelőtti felfedezése óta az uniformista tudósok azt hiszik, hogy megbízható és számszerűsíthető eszköz áll a rendelkezésükre az idő sok milliárd éves skálán történő mérésére. Ennek az az alapja, hogy létezik sok instabil izotóp, amelynek felezési ideje milliárd években mérhető. Ezekben a módszerekben több okból is nagyon bíznak. A radioaktív bomlás során felszabaduló nukleáris energia olyan magasan meghaladja a normál hőmérséklethez, nyomáshoz és vegyi folyamatokhoz kapcsolódó elektronikus energia szintjeit, hogy ez utóbbiak eltérései elhanyagolható hatást gyakorolnak az előbbire.

Ezenkívül azt is feltételezik, hogy a természeti törvények nem változnak az idő múlásával, és hogy a ma mérhető bomlási sebességek a világegyetem létrejötte óta változatlanok. Ez az elképzelés természetesen a materialista és uniformista nézetekre épül. A radiometrikus módszerekbe vetett bizalom a materialista tudósok körében annyira megkérdőjelezhetetlen, hogy a geológiai anyagok és geológiai események kormeghatározásából minden más módszert csökkent értékűként száműztek és megbízhatatlannak tartanak, amikor nézeteltérések támadnak a radiometrikus technikák tekintetében.

Ezért a legtöbb ember, a tudósok többségét is ide számítva, nem is tud a geológiai események időpontjának vagy legalább földtörténeti korszakának meghatározása során alkalmazott radiometrikus és nem-radiometrikus kormeghatározási módszerek közötti nyilvánvaló rendszerszintű konfliktusokról. Pedig ez a konfliktus annyira erős és annyira konzisztens, hogy véleményem szerint rendelkezünk a kellő alapokkal ahhoz, hogy erőteljes támadásokat kezdeményezzünk a radiometrikus módszerek érvényessége ellen.

Ennek a konfliktusnak egy másik világos példája a gránitban gyakran előforduló kicsi cirkonkristályokban lévő uránium bomlása során keletkező hélium megmaradására vonatkozik. Az uránium hajlamos szelektíven koncentrálódni a megszilárduló magmában lévő cirkonban, mert a cirkonkristály rácsaiban lévő nagy helyekben könnyebben elférnek a nagy uránium-ionok. Az uránium instabil, és a nukleáris bomlás több lépésén keresztül végül ólommá alakul. A folyamat során az U-238 minden egyes eredeti atomjából nyolc héliumatom keletkezik. A héliumatom azonban nagyon kicsi, ezenkívül nemesgáz, és nem igazán hajlamos arra, hogy vegyi reakcióba lépjen más anyagokkal. Ezért a hélium könnyen tud vándorolni a kristályrácsokon keresztül.

A radiometrikus módszerek konfliktusa abban található, hogy a prekambriumi gránitban található cirkonnak nagyon magas a hélium-koncentrációja. Ha kísérleti úton meghatározzuk az uránium, az ólom és a hélium mennyiségét, akkor azt tapasztaljuk, hogy az ólom és az uránium mennyisége a jelenlegi bomlási sebesség figyelembevételével több mint egymilliárd évnyi radioaktív bomlásnak felel meg. Ám az ezen radioaktív bomlás során keletkezett hélium legnagyobb része is ott van ezekben a kristályokban, amelyek jellemző módon alig néhány mikrométer átmérőjűek. A hélium kísérleti úton mért diffúziós sebessége alapján azonban a cirkon héliumtartalma alig néhány ezer évnek felel meg, minthogy a nukleáris bomlás legnagyobb része már lezajlott.

Tehát melyik fizikai folyamat megbízhatóbb: a nemesgáz diffúziója a kristályrácsban, vagy egy instabil izotóp radioaktív bomlása? Mindkét folyamat részletesen vizsgálható a mai laboratóriumokban.

A hélium adott kristályrácsban mérhető diffúziós sebessége, valamint az uránium ólommá történő radioaktív bomlásának sebessége egyaránt nagy pontossággal meghatározható. De ez a két fizikai folyamat rendkívül eltérő becslésekhez vezet, ha ezekkel próbáljuk meghatározni ugyanannak a gránitkőzetnek az életkorát. Hol rejtőzik a logikai vagy eljárási hiba? Véleményem szerint az a legésszerűbb következtetés, hogy a hiba az extrapolációban keresendő, vagyis abban, hogy a nukleáris bomlás ma mérhető sebességét a távoli múltban is állandónak tekintjük. Ha ezzel követjük el a hibát, akkor a jelenleg mért sebességre épülő radiometrikus módszerek egyszerűen nem alkalmazhatók a geológiai életkor megfelelő becslésére.

Mennyire lehet alátámasztani azt az állítást, hogy a radiometrikus módszer valóban ennyire pontatlan?

Tucatnyi olyan fizikai folyamat létezik, amelyek a hélium diffúziójához hasonlóan nagyságrendekkel kisebb életkori becslésekhez vezetnek, mint a radiometrikus technikák. Sok ilyen folyamat geológiai vagy geofizikai természetű, és ezért fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a jelenleg megfigyelhető sebességek jogszerűen extrapolálhatók-e a meghatározhatatlan múltba.

Ám ha még el is fogadjuk ezt a gyanús feltételezést és mérlegeljük:

– az óceánok nátriumtartalmának növekedését az óceánok jelenlegi nátriumtartalmához képest,

vagy az üledék az óceánok fenekén történő felhalmozódásának jelenlegi ,vagy a kontinenseket alkotó kőzetek jelenlegi nettó veszteségének ütemét (amelyet elsősorban erózió idéz elő) a kontinentális kéreg jelenlegi mennyiségéhez képest,vagy a Himalája hegyei emelkedésének jelenlegi mértékét (az erózió figyelembevételével) a jelenlegi magasságukhoz képest, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az időre vonatkozó becslések hadilábon állnak a radiometrikus időskálával. Ezeket a becsléseket még tovább kell csökkentenünk, méghozzá drasztikusan, ha nem fogadjuk el az uniformista becsléseket, hanem a korábban leírt globális katasztrófából indulunk ki.

Vannak más folyamatok is, amelyeket nem ennyire könnyű kifejezni számszerűsített fogalmakkal, ilyen például a protein lebomlása geológiai környezetekben, amely szintén a geológiai leletek sokkal fiatalabb életkorára utal. Kellően megalapozott tény, hogy a világ sok pontján megtalálhatók nem megkövesedett dinoszauruszcsontok, amelyek továbbra is észlelhető mennyiségű csontfehérjét tartalmaznak. Az ilyen jellegű anyagokkal kapcsolatos saját, első kézből származó tapasztalataim szerint elképzelhetetlen, hogy az ilyen jól megmaradt proteint tartalmazó csontok fennmaradhattak néhány ezer évnél hosszabb idő eltelte után abban a geológiai környezetben, ahol azokat megtalálták.

Ezért meggyőződésem, hogy tudományos szempontból el kell utasítani a radiometrikus módszereket, mint a geológiai anyagok kormeghatározásának érvényes eljárását. Ám akkor mit használhatunk ezek helyett? Keresztényként meggyőződésem, hogy a Biblia megbízható információforrás. A Biblia a Teremtés könyvében leírt özönvíztörténetben beszél egy világméretű kataklizmáról, amely minden életet elpusztított a Földön, azokon az állatokon és embereken kívül, akiket Isten a bárkában megmentett. A geológiai leletekből kiolvasható globális katasztrófa, valamint a Teremtés könyvében leírt özönvíz közötti megfelelés számomra teljesen nyilvánvalóan ahhoz a következtetéshez vezet, hogy ez a két esemény egy és ugyanaz.

A bibliai feljegyzés és a geológiai leletek közötti ezen kritikus jelentőségű kapcsolat figyelembevételével a Teremtés könyve ezt megelőző fejezeteinek szó szerinti olvasata a következő logikus lépés. És mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy Isten – a Biblia leírásának megfelelően – alig néhány ezer évvel ezelőtt teremtette a világegyetemet, a Földet, a növényeket, az állatokat, valamint a férfit és a nőt, és itt nincs szükség kvalifikációra vagy apologetikára.

Számon kéritek az önálló gondolkodást, közben állandóan követelitek a hivatkozásokat. Ti nem állandóan azt szajkózzátok amit másoktól vettetek?

Mi a különbség? Ha visszaolvassátok a válaszaitokat, bőven közöltök tényeket hivatkozás nélkül, (de az elszámoltatás csak rám érvényes!). Ez nem kettős mérce? Ha valamit nem másolsz, hanem leírod a szavakat más sorrendben az már oké? Szándékosan másoltam, mert ami számotokra kreacionista oldal, azt el sem olvassátok, viszont ha jobb érvelés van benne az eddigi "tudományos bizonyítékoknál", akkor mi van?

A tudomány is azzal nem foglalkozik, ami nem illik bele az általa kreált valóságba. Van kutató ismerősom aki elmondta, hogy sok kutató mennyire vigyáz arra, hogy megfeleljen az ideológiai, és politikai elvárásoknak.

Ha valamiről hallani sem akarsz, akkor lehetőséget sem adsz, arra, hogy a másik véleményét is meghallgassad.