Ez az elmélet mennyire reális?

"Ha idegesít az elméletem, és te szívesen élsz ülő életmódot városban és gyógyszerekkel, miért nem lépsz tovább?"

Az elméletednek semmi köze az életmódomhoz. Azzal teljesen elégedett vagyok, gyógyszerekre szerencsére nincs szükségem, munkámból kifolyólag elég sokat vagyok a természet közelében, és a fizetésem is van annyira jó, hogy alapvetően minőségi élelmiszereket vegyek. Itt te vagy az, akinek problémája van a jelenlegi életével, de ennek ellenére picsogáson kívül nem teszel semmit. Ott a lehetőség, hogy -bár szerényebb körülmények között- közelebb kerülj a természethez, de nem tudsz elszakadni az általad szidott civilizációs vívmányoktól. Kissé paranoid helyzet.

#32:

Na, ha így van, akkor tulajdonképpen az ország népességének minimum 60%-a nagyobb joggal panaszkodhatna nálad.

Mondhatnám azt is, hogy a jelen negatív hozzáállásod és jövőképed állatira nem indokolt és gondolom múló állapot.

"Nem saját magam miatt, hanem globálisan panaszkodom"

Na, mint írtam is, globálisan meg jelenleg éppen egyre kevesebb ok van rá.

Persze sosem kizárt egy antiutópia beteljesülése, de most éppen nem úgy néz ki, hogy ez folyamatban van.

Ami jelenleg égető probléma, az a globális felmelegedés és a kifogyó fosszilis üzemanyag. De úgy néz ki, mindkettőre egyre több kiút kezd lassan kibontakozni.

"Nagyon keveseknek adatik meg, hogy ne kelljen így érezniük. De hidd el, ez így volt 20, 50, 200 évvel ezelőtt is, csak más feltételek közt volt ugyanaz a bezártság."

Osztom. A társadalmi rend kialakulása - amely megkönnyítette, ugyanakkor talán rosszabb minőségűvé is tette az életet - előtti időkre gondolok. Amikor még léteztek valódi közösségek, és a hierarchia javarészt csak a törzsfőnök, a sámán és a többiek között nyilvánult meg, amúgy inkább mellérendelő volt a struktúra.

Megint csak nem sírom vissza azt, hogy nem ilyen a jelenlegi berendezkedés, hiszen melyikünk szeretné, ha ki volna téve az időjárás viszontagságainak, vadállatok vagy szomszédos törzsek támadásának, az aszálynak és a járványoknak a jelenleginél sokkal jobban. Ettől függetlenül nem kizárt, hogy jobb minőségű, élvezhetőbb volt egy akkori átlagos élet egy robotoló jobbágyénál, vagy egy mai, mókuskerékben vergődő emberénél.

Lehet. Bár én végképp nem érzem így.

Amióta civilizált fajnak tekintjük magunkat, sosem volt előttünk még ekkora életkilátás, ennyi szórakozási lehetőség, lehetőség arra, hogy világot lássunk, ennyi különböző sport, ennyi információ és ennyi remény egy még szebb jövőre.

Persze órákon át lehetne sorolni, mi mindenen kell még javítani. Az mindig lesz.

A történelemben minden jelentős változástól először tartottak az emberek, erősen hittek benne, hogy az ártalmas, aztán lassan megszokottá, sőt létszükségletté váltak.

Annyi más ma, hogy az ilyen változások olyan sűrűek, gyorsak és folyamatosak, hogy állandóan van valami friss, új, szokatlan, amin lehet parázni, miközben az előzőeket már hétköznapjaink részévé tettük és eszünkbe sem jutnak.

A borúlátás oka főként ösztönös konzervativizmus, amit ál-nosztalgiával támogatunk.

Én igyekszem efölött optimistán átnézni.

Hopp, a megszűnő, eltűnő emberi kapcsolatokról csak egy szót.

Ezzel sem értek egyet.

Még az a család is tud együtt lenni, ha akar, ahol mindenki más műszakban dolgozik.

Ha akar.

A másik meg, hogy a kapcsolat kifejezés a mai világban nem ér véget a fél méterre szemben ülésben.

Soha még ennyi lehetőségünk nem volt azzal is "realtime" kapcsolatban maradni, akit épp fizikálisan nem érünk el.

Soha ennyi lehetőségünk nem volt új ismeretségeket szerezni.

És ha ez valakinél leértékeli a meglévő kapcsolatait, az nem a kor hibája.

Van itt némi párhuzam azért a közlekedés sebességével és el kell ismernem, hogy ez megjelenik az emberközi kapcsolatokban is.

Régen szamárháton battyogva többet láttunk az úton a tájból, mint a TGV-n ülve kétszázzal robogva. Az "útközben" veszített a jelentőségéből, csupán a honnan hová fontos.

De az, hogy tudjunk megállni közben is körülnézni, azt magunktól kell tudnunk.

A lehetőség ma is megvan rá. Jobban, mint bármikor.