Melyik vallás tiltja a véradást? A jehovák ha minden igaz nem adhatnak, és a bibliára hivatkoznak természetesen, de a többi?

"Mk 7,15-19

Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Akinek füle van a hallásra,..."

Igen, akinek "füle van" meghallani az igazat!

Tehát e versekkel te azt akarod bizonyítani, hogy Jézus konkrét élelmekkel kapcsolatos szabályt igyekezett ezekben felállítani, ami "jó érv" lehet a vér tilalma ellen is?!!!

Mert ha ezt gondolod, akkor engedj már meg egy kérdést:

tehát ezen vers szerint bevehetünk egy adag arzént azzal a szándékkal, hogy öngyilkosságot kövessünk el?

Mire is vonatkozik ez a vers? Szó szerint ez lenne ennek a jelentése? Vagy netán valami másról szól?

Hát igen. Ennyit a korrekt és tiszta érvrendszeretekről?

Az összes többi is hasonló módon kiforgatja az ige valódi jelentését, és semmiképpen nem alkalmazható arra, hogy a vér testbe juttatásának szinte az emberiséggel egyidős tilalmát cáfolja!

Még azoknak az egyéneknek is, akik maguk nem tekintik a Bibliát Isten ihletett Igéjének, el kell ismerniük, hogy a Biblia sokat beszél a vérről. A Biblia első könyvétől az utolsóig a vérről több mint négyszázszor történik említés. Bizonyos bibliaversek különösen a vér életfenntartó képességéről világosítanak fel. Vizsgáljuk meg tehát röviden őket:

A bibliai beszámoló kimutatja, hogy a Teremtő és Életadó már az emberiség történelmének kezdetén nyilatkozott a vér kérdésével kapcsolatban. Közvetlenül a világméretű Vízözön után, amikor Isten először adott az emberekenek jogot az állatok húsának megevésére, azt parancsolta Noénak és családjának: „Minden mozgó állat, amely él, táplálékul szolgálhat nektek. Miként a zöld növényzetet, mind nektek adom azt. Csak a húst a lelkével — vérével — ne egyétek meg” (1Mózes 9:3, 4).

A Teremtő mindenekelőtt étkezési szabályt állított fel olyan időben, amikor az emberiség új kezdettel indult. (Vö. 1Mózes 1:29-cel!) Isten azonban rámutatott, hogy az állatok táplálékul való leölésekor többről van szó, mint csupán étrendről. Mégpedig azért, mert a teremtmény vére az ő életét vagy lelkét képviselte. Egyes bibliafordítók ezért így adják vissza az 1Mózes 9:4-et: „Csak a húst az ő életével, vagyis a vérével ne egyétek meg” (Átdolgozott Standard fordítás; Moffat-féle fordítás).

Ez az isteni szabály tehát nem pusztán étrendi korlátozás volt, mint például az orvosnak az a tanácsa, hogy a beteg tartózkodjon a só vagy a zsír fogyasztásától. A Teremtő egy rendkívül fontos erkölcsi alapelvet határozott meg a vérrel kapcsolatban. Az összes vér kiöntésével, amit ésszerűen ki lehetett folyatni, Noé és leszármazottai tiszteletüket fejezték ki az iránt, hogy az élet a Teremtőtől származik és annak fennmaradása is Tőle függ. Vizsgáljuk meg még behatóbban ezt a kérdést.

A fentebb említett írásszöveg állatvérre vonatkozik. Vajon ugyanez az alapelv vonatkozik az embervérre is? Igen, még erőteljesebben. Isten ugyanis a továbbiakban ezt mondta Noénak: „Azonkívül, hogy lelketek vérét visszakérem . . . Bárki, aki embervért ont, az ő saját vérét ember ontja ki, mert Isten a képére alkotta az embert” (1Mózes 9:5, 6, ÚV.). Ha az állat vérét (amely az állat életét jelképezte) szent jelentőségű dolognak tekintette Isten, nyilvánvalóan az embervér még nagyobb értékkel bíró. Akik ezekkel az isteni utasításokkal összhangban jártak el, nem ontottak embervért, de nem is ettek sem állat-, sem embervért.

Ez a Noénak adott parancs nem volt-e azonban korlátozott vagy ideiglenes érvényű tilalom? Vonatkozik-e ez a későbbi nemzedékekre, még ránk is?

Sok bibliatudós elismeri, hogy Isten itt egy olyan szabályt állított fel, amely nemcsak Noéra és közvetlen családjára vonatkozott, hanem attól az időtől kezdve az egész emberiségre — mivel a valóságban a Vízözön óta minden ember Noé családjából származik (1Mózes 10:32). Például Kálvin János, a teológus és a reformáció egyik vezető személyisége, elismerte a vérre vonatkozó tilalomról, hogy „ezt a törvényt az egész világnak adták, közvetlenül a Vízözön után”.2 Továbbá Gerhard von Rad a Heidelberg-i Egyetem professzora úgy utal az 1Mózes 9:3, 4-re, mint „az egész emberiségre vonatkozó rendelet”-re, mert az egész mai emberiség Noétól származik.3

Mivel a vérre vonatkozó törvény összefüggött Istennek azzal a kijelentésével, amely hangsúlyozta az emberi élet iránti komoly tiszteletet, megérthetjük Benno Jákob rabbi megfigyeléseit:

„Következésképpen a két tilalom összetartozik. Ezek az emberiség legalapvetőbb követelményei a szó szoros értelmében . . . A hús evésének engedélye — a vér nélkül — valamint az emberi vér kiontásának a tilalma, jelzik az ember elvi álláspontját az élők világában . . . Egyszóval, a vér tilalmának oka erkölcsi jellegű . . . Később a judaizmus ezt az idézetet használta fel a minden emberre vonatkozó alapvető erkölcsi elvek

meghatározásánál.”

Sőt a későbbiek folyamán a zsidók a Mózes első könyvének (Genezis) kezdeti részéből hét „alaptörvényt” vontak ki; ezek közül ez egyik a Noénak és fiainak adott vérrel kapcsolatos parancs volt.5 Igen, annak ellenére, hogy a legtöbb nemzet nem követte, ez a valóságban az egész emberiségre vonatkozó törvény volt (Cselekedetek 14:16; 17:30, 31).

Később Jehova Isten az Izrael nemzetének adott törvényében megtiltotta a gyilkosságot, kihangsúlyozva, hogy a Noénak adott rendelkezés még mindig érvényben van (2Mózes 20:13). Ennek megfelelően Isten ugyanúgy megtiltotta a vér evését is, mondván:

„Ami pedig az Izrael házából való embert, vagy valamelyik közöttük idegenként élő idegen lakost illeti, aki bármilyen vért megeszik, arcomat bizonyosan az ellen a lélek ellen fordítom, aki vért eszik, és valóban kivágom őt az ő népe közül” (3Mózes 17:10).

Az izraeliták csupán egyetlen módon használhatták fel az állatvért: Istennek való áldozatul, elismerve Őt mint Életadót, akinek ők adósai. Ezt mondta nekik: „A test lelke az ő vérében van, és én magam az oltárra adtam azt számotokra engesztelésül lelkeitekért, mert a vér szerez engesztelést a benne levő lélek [vagy élet] által” (3Mózes 17:11).

Mi a helyzet azonban azoknak az állatoknak a vérével, melyeket táplálékszerzés céljából öltek le, nem pedig áldozatul? Isten megmondta az ő imádóinak, hogy a vadász, aki vadat vagy szárnyast fog, abban az esetben öntse ki a vérét, és fedje be a porral: „Mert mindenfajta test lelke a maga vére a benne levő lélek által. Következésképpen ezt mondtam Izrael fiainak: ’Semmiféle test vérét ne edd meg, mert minden test lelke a tulajdon vére. Bárki megeszi azt, kivágattatik’ ” (3Mózes 17:13, 14; 5Mózes 12:23–25).

A vérnek ez a kiöntése nem egyszerűen vallásos szertartás volt; a valóságban kiegészítette a Noénak adott isteni törvényt. Amikor valaki megölt egy állatot, el kellett ismernie, hogy az állat élete Istentől ered és az ő tulajdona. Azáltal, hogy nem ette meg a vért, hanem ’kiöntötte’ az oltárra vagy a földre, az izraelita egyén tulajdonképpen visszaadta a teremtmény életét Istennek.

Ha egy izraelita tiszteletlenséget tanúsított a vér által jelképezett élet iránt, ezt a legnagyobb fokú kihágásnak tekintették. Azt a személyt, aki szándékosan figyelmen kívül hagyta ezt a vérre vonatkozó törvényt, „ki kellett vágni”, kivégezni (3Mózes 7:26, 27; 4Mózes 15:30, 31). Bizonyos fokú vétkesség származott még abból is, ha valaki vért tartalmazó húst evett egy olyan állatból, amely magától múlt ki, vagy amelyet vadállat ölt meg (3Mózes 17:15, 16; vö. 3Mózes 5:3; 11:39-cel!).

Félre lehet-e tenni Istennek a vérre vonatkozó törvényét szükséghelyzet esetén?

A Biblia felelete erre: Nem. Nem volt kivétel, szükség esetén sem. Ez abból is kitűnik, ami Izrael katonáival történt Saul király idejében. Mivel kiéheztek egy hosszú csata után, juhokat és marhákat vágtak le és „nekiestek enni azokat a vérrel együtt”. Éhesek voltak és nem szándékosan ettek vért, de azon sietségükben, hogy mihamarabb húst egyenek, nem gondoskodtak az állatok megfelelő kivéreztetéséről. Vajon az a tény, hogy itt „szükséghelyzetről” volt szó, mentséget szolgáltatott talán eljárásukra? Ellenkezőleg, az Istentől számukra kijelölt király felismerte, hogy eljárásukkal ’vétkeztek Jehova ellen, mivel vérrel együtt ettek’ húst (1Sámuel 14:31–35).

Vajon a vértől való tartózkodás embervérre is vonatkozik?

Igen. Ezt is magába foglalja Isten törvényének a „bármiféle vér” vagy „bármiféle test vérének” evésére vonatkozó tilalma (3Mózes 17:10, 14). Megláthatjuk, hogyan tekintette a zsidó nemzet ezt a törvényt, ha megfigyelünk egy esetet, amelyben néhány olyan zsidóról van szó, akik korábban követték Jézust és hallgattak rá. Az egyik alkalommal jelképesen ’a vérének megivásáról’ szólt, mivel tudta, hogy idővel az ő vérének ki kell folynia áldozati halálával, s hogy ez életet jelent majd azoknak, akik hittel elfogadják áldozatát (János 6:53–58). Mivel nem értették meg, hogy Jézus jelképesen beszél, zsidó tanítványai közül néhányan megütköztek szavain, és felhagytak a követésével (János 6:60–66). Igen, az emberi vér befogadásának még a puszta gondolata is utálatos volt Isten akkori zsidó imádói előtt.

Szó sincs sehol a Keresztény Görög Iratokban arról, hogy csak "ideiglenesen" lett tiltva és csak "ideiglenesen" lett együtt említve a paráznasággal és a bálványimádással!

Pontosan ugyanolyan komolyan kellett venni a vér bárminemű tiltott felhasználását, mint a vele együtt említett más dolgokat!

Vonatkozik-e a vérre kimondott tilalom a keresztényekre?

Ez a kérdés i. sz. 49-ben merült fel, amikor meg is tárgyalták azt az apostoloknak és Jeruzsálem véneinek a gyűlésén, akik mint vének központi testülete szolgáltak minden keresztény számára. A gyűlést a körülmetélkedéssel kapcsolatos kérdés miatt hívták össze. Ez az apostoli tanács eldöntötte, hogy azoknak a nem zsidóknak, akik elfogadták a keresztényi hitet, nem kell körülmetélkedniük. A megbeszélés során Jézus féltestvére, Jakab felhívta a tanács figyelmét bizonyos egyéb lényeges dolgokra is, melyeket eléggé fontosnak tartott ahhoz, hogy belefoglalják döntésükbe, nevezetesen hogy „tartózkodjanak a bálványok által beszennyezett dolgoktól, a paráznaságtól, a megfojtott állatoktól és a vértől” (Cselekedetek 15:19–21). Visszautalt Mózes írásaira, melyek megvilágítják, hogy Isten már a Törvényszövetség előtt is helytelenítette az erkölcstelen nemi kapcsolatokat, a bálványimádást és a vér evését, ami magába foglalta a vért tartalmazó fojtott állatok húsának az evését is (1Mózes 9:3, 4; 19:1–25; 34:31; 35:2–4).

A tanács döntését levélben elküldték a keresztény gyülekezeteknek. Ez most benne van a Bibliában az ihletett Szentiratok részeként, melyek hasznosak a „tanításra, . . . a dolgok helyreigazítására” (2Timótheus 3:16, 17). A döntés így szólt:

„A szent szellem és mi magunk jónak láttuk, hogy ne vessünk rátok további terhet, ezeken a szükségeseken kívül: Tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a megfojtott állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől gondosan megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok” (Cselekedetek 15:28, 29, ÚV.).

Igen, annak ellenére, hogy a keresztények nem voltak a mózesi törvény alatt, „szükséges” volt tartózkodniuk a vértől. Vajon ez csupán az apostolok személyes véleménye volt? Egyáltalán nem. Amint ők maguk is kejelentették — döntésüket Isten szent szellemével összhangban hozták.

Ezzel a keresztényi rendelettel kapcsolatban Walther Zimmerli, a Göttingen-i Egyetem professzora, (Németország) ezt mondta:

„Az első judeai keresztény gyülekezet döntése, melyről beszámolót találunk a Cselekedetek könyvének 15. fejezetében, különbséget tett a Mózes által adott Törvény között, mely Izraelnek adatott, s a Noénak adott parancs között, mely az egész világnak szólt” (Zürichi bibliamagyarázat).6

Az a parancs, hogy ’tartózkodjunk a vértől’, nem csupán étkezési korlátozás volt, hanem komoly erkölcsi követelmény is, ami abból is kitűnik, hogy betartása olyan fontos volt a keresztények számára, mint a ’bálványimádástól vagy paráznaságtól való tartózkodás’.

Vajon a Cselekedetek 15:28, 29-ben feljegyzett döntés csupán ideiglenes követelmény volt, és nem olyan kötelezettséget jelentett, amely a többi keresztényekre is minden időben vonatkozik?

Egyesek úgy vélik, hogy az apostoli rendelet nem jelentett minden időre szóló kötelességet a keresztények számára. A Cselekedetek könyve ezzel szemben határozottan mást mutat. Azt mutatja, hogy körülbelül tíz évvel azután, hogy a jeruzsálemi tanács meghozta ezt a döntést, a keresztények továbbra is azzal a „döntéssel” összhangban jártak el, hogy „tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, úgyszintén a vértől, a megfojtott állatoktól és a paráznaságtól” (Cselekedetek 21:25). Ez azt mutatja, hogy tisztában voltak a vértől való tartózkodás követelményével, amely nemcsak a pogányok közül egy bizonyos területen megtértekre korlátozódott, és nem is csupán egy rövid időszakra kiterjedően volt érvényben.

De mi volt a helyzet a későbbi évszázadok során, amikor a keresztényiség távoli helyekre is elterjedt? Vizsgáljuk meg a bizonyítékot a Cselekedetek 15:28, 29-ben feljegyzett rendelet kiadását követő évszázadokból.

Eusebius, harmadik századi író, akit az „egyháztörténet atyjának” tekintenek, elmondja, mi történt Lyonban (ma Franciaország) az i. sz. 177. évben. A vallásos ellenségek hamisan azzal vádolták meg a keresztényeket, hogy megesznek kisgyermekeket. Néhány keresztény kínzása és kivégzése során az egyik lány, név szerint Biblias, így felelt a hamis vádakra: „Hogyan is ehetnénk meg gyermekeket — mi, akiknek törvénytelen dolog megenni az állatok vérét.”

Hasonló természetű hamis vádak Tertullianust, a korai latin teológust (kb. i. sz. 160—230), annak kihangsúlyozására indították, hogy bár a rómaiaknak szokásuk volt vért inni, a keresztények nem tettek ilyet. Ezt írja:

„Szégyenkezzetek természetellenes szokásaitok miatt a keresztények előtt. Mi még állatok vérét sem használjuk fel ételeinkben, mert ezek közönséges ételek . . . A bíróságokon vérrel töltött kolbászokat kínáltok a keresztényeknek. Persze tudatában vagytok annak, hogy maga az a dolog, amivel igyekeztek letéríteni őket a helyes útról, törvénytelen előttük. Hogyan lehetséges tehát az, hogy bár biztosak vagytok abban, hogy borzadnak az állat vérétől, mégis elhiszitek, hogy mohón vágyódnak emberi vérre?”

Hivatkozva a Cselekedetek 15:28, 29-re, azután ezt mondja: „A ’vérre’ vonatkozó tilalmat még inkább [tilalomnak] értjük az embervérre.”

Minucius Felix, római ügyvéd, aki körülbelül i. sz. 250-ig élt, ugyanezt a világos gondolatot hangsúlyozza, amikor ezt írta: „Annyira irtózunk az emberi vértől, hogy még a megehető állatok vérét sem használjuk fel ételeinkben.”

A történelmi bizonyíték oly bőséges és világos, hogy John Kaye püspök (1783—1853) egyértelműen leszögezte: „A korai keresztények lelkiismeretesen az apostolok által kijelentett jeruzsálemi rendelettel összhangban jártak el akkor, amikor tartózkodtak a megfojtott állatoktól és a vértől.”

De vajon a ’korai keresztények’ és Jehova modernkori tanúi az egyedüliek, akik ilyen Biblián alapuló nézetet vallanak?

Egyáltalán nem. A Cselekedetek 15:29-cel kapcsolatban Giuseppe Ricciotti (1890—1964) katolikus bibliai szaktekintély utal a (korábban leírt) Lyon-i eseményre, mint bizonyítékra, mely szerint a korai keresztények nem ehettek vért. Azután hozzáfűzi, „de még az ezt követő évszázadokon át egészen a középkorig is találkozhatunk ennek a korai [vér-]’utálatnak’ a váratlan visszhangjaival, kétségtelenül a rendelet miatt.”

Például a Quinisext-i i. sz. 692-ben, Konstantinápolyban kijelentette: „Az isteni Szentírás megparancsolja nekünk, hogy tartózkodjunk a vértől, a megfojtott állatoktól és a paráznaságtól . . . Ezentúl, ha bárki megpróbálna bármilyen formában állatvért enni, ha papi személy, váltassék le; ha közember, végeztessék ki.” Hasonlóképpen Ottó von Bamberg (kb. i. sz. 1060—1139) neves püspök és igehirdető, megmagyarázta a Pomeraniában megtérteknek, hogy „ne egyenek semmiféle tisztátalan dolgot vagy azt, ami magától hullott el, vagy megfojtották, vagy bálványoknak áldozták, vagy az állatok vérét.”

Még közelebb kerülve korunkhoz, Luther Márton szintén elismerte az i. sz. 49-ben kiadott rendelet érvényességét. Katolikus vallásgyakorlatok és hitnézetek ellen tiltakozva az apostoli tanácsot hajlamos volt egybecsoportosítani későbbi egyházi zsinatokkal, melyek során hozott rendeletek nem képezték a Biblia részét. Luther mégis ezt írta a Cselekedetek 15:28, 29-cel kapcsolatban:

„Nos, ha szeretnénk olyan egyházat, amely ehhez a tanácshoz igazodik [amint az helyes is, mivel ez az első és legfontosabb tanácskozás, melyet maguk az apostolok tartottak], úgy is kell tanítanunk és meg kell követelnünk, hogy ezentúl se fejedelem, se úr, se polgár, se paraszt, ne egyen libát, őzet, szarvast vagy disznót vérben kifőzve . . . A polgárok és parasztok pedig különösen tartózkodjanak vörös kolbásztól és a véres hurkától.”

A tizenkilencedik évszázadban Andrew Fuller, akit „talán a legkiválóbb és legbefolyásosabb baptista teológusnak” tartottak, ezt írta a vérnek az 1Mózes 9:3, 4 szerinti tilalmára vonatkozóan:

„Jóllehet ezt Noénak tiltották meg, úgy tűnik, hogy az egész emberiségnek is megtiltották. Ezt a tilalmat nem lehet úgy sem kezelni, mint csupán a zsidóknak szóló szertartási rendelkezést. Ez nemcsak hogy ezen rendelkezések létezése előtti parancs, hanem a pogányokból lett keresztényekre vonatkozóan is kötelezővé vált az apostolok rendeletei révén, Cselekedetek XV. 20. . . . A vér az élet, és úgy tűnik, hogy Isten ezt a maga részéről szent dolognak tekinti.”

Megtehetné-e a keresztény, hogy annak alapján, amit egyesek „keresztényi szabadság” gyakorlásának tekintenek, ő is figyelmen kívül hagyja ezt a vérre vonatkozó tilalmat? Egy William Jones nevű pap A keresztény egyház története című könyvében (1762—1846) így válaszol:

„Semmi sem lehet kifejezettebb a Cselekedetek XV. 28, 29-ben levő tilalomnál. Akik ezzel kapcsolatban ’keresztényi szabadság’-ukra hivatkoznak, tudnak-e ebben a kérdésben Isten Igéjének bármely részére rámutatni, ahol ez a tilalom később hatálytalanítva lenne? Ha nem, akkor megkérdezhetjük magunktól: Vajon milyen hatalom alapján — a sajátjáén kívül — lehet Isten törvényei közül bármelyiket is érvényteleníteni?” (106. oldal).

A végkövetkeztetés egyszerű: A szent szellem vezetése alatt az apostoli tanács rendeletet hozott, hogy azok a keresztények, akik szeretnék elnyerni Isten elismerését, ’tartózkodjanak a vértől’ úgy, ahogy azt Isten Noé napjai óta megkövetelte (Cselekedetek 15:28, 29; 1Mózes 9:3, 4). Ezt az Írás szerinti nézetet fogadták el és követték a korai keresztények még akkor is, ha ennek követése az életükbe került. És ezt a követelményt évszázadokon át szükségesként ismerték el a keresztények. Így tehát Jehova Tanúinak az az elhatározása, hogy tartózkodnak a vértől, Isten Igéjére, a Bibliára épül és a keresztényiség történelmében sok példa is alátámasztja.

Rendszerint, amikor valaki nagy mennyiségű vért veszít, a sokk és halál elkerülése érdekében elsősorban arra van szüksége, hogy visszakapja az elvesztett folyadékmennyiségét. A Dél-afrikai Orvostársaság kongresszusán, az egyik vérátömlesztési szakértő megmagyarázta, hogy az ember 1,5 liter vért is veszíthet, és vörösvértesteinek több mint 60%-a mégis megmarad,81 ami elegendő mennyiség a szövet táplálásához. Az embernek azonban több folyadékra van szüksége a véredényeibe, hogy fenntartsa a vörösvértestek keringését.

Az angol Anaesthesia című szaklap beszámolt arról, hogy a vér nélküli oldatok hatékonyabban képesek előidézni ezt, mint a vérátömlesztések, mivel nem csökkentik a szív működőerejét, ez pedig egy olyan komplikáció, ami gyakran együttjár a vérátömlesztéssel. A cikk elmondja, hogy bizonyos esetekben, melyeknél nyilvánvalóan elegendő mennyisőgű teljes vér képtelen volt meghozni a kívánt eredményt, trauma (sérülés) esetében, a vér nélküli oldatok gyakran hoztak drámai jelentőségű javulást. A cikk tehát megjegyzi:

„Még olyan esetben is, ahol megfelelő mennyiségű teljes vér áll rendelkezésre, kétséges, hogy az-e a helyesen megválasztott folyadék, melyet a kezdeti kezeléshez a nagy vérveszteséget szenvedett betegeknél gyorsan át kell ömleszteni.”82

Nem ésszerű-e, hogy az ember normális módon egy egység (500 cm3) vért is veszíthet, vagy még annál is többet anélkül, hogy az végzetes következményekkel járna? Sokan egy teljes egység vért adtak, és utána folytatták napi tevékenységüket. Klinikai vizsgálatok kimutatták, hogy egy olyan személy, akinek ’nagy vértérfogata van, még két liter (2000 cm3) teljes vérveszteséget is képes elviselni’, s csak arra van szüksége, hogy vér nélküli oldatokkal helyettesítsék az elveszett folyadékmennyiséget.83

Annál a betegnél, aki nagy mennyiségű vért vesztett, kell-e teljes vért vagy koncentrált vörösvérsejteket (vvsejt suspensio) adni neki ahhoz, hogy oxigén legyen testének minden részében?

Ezt a nézőpontot gyakran hangsúlyozzák, de vajon összhangban van-e a tényekkel?

Minden embernek normálisan 14 vagy 15 gramm hemoglobin van 100 cm3 vérében. Az orvosok általában arra az álláspontra helyezkednek, hogy ’mesterséges körülmények között a 10,3—10,5 grammos szinten tartott hemoglobin képezi a szokásos műtéti beavatkozás még biztonságos alsó határát. A valóságban azonban az egyén hemoglobinjéből sok van tartalékban megfeszített erőkifejtés esetére; így az ágyhoz kötött beteg általában még 5 vagy 6 gramm mennyiséggel is jól érzi magát. M. Keith Skyes, a Londoni Egyetem klinikai érzéstelenítéssel foglalkozó professzora nemrégen rámutatott: „Bár a legtöbb központ a 9—10 gramm/%-os értéket tekinti választóvonalnak a műtétek elvállalása és elvetése között, ki kell hangsúlyozni: nincs végső bizonyíték arra, hogy e megadott szint feletti értékek ’biztonságosak’ vagy talán az alattuk mozgó értékek különös kockázatot jelentenének a műtét során. Ésszerűtlennek tűnik tehát valamilyen tetszőleges értéket kiválasztani, s azt tekinteni elfogadható hemoglobin szintnek.” Hasonlóképpen dr. Jeffrey K. Raines, a Massachusetts-i kórház orvosa is kijelentette: „Sokkal alacsonyabb szintre engedhetjük süllyedni a hematorit-et, (a sejtes elemek térfogatát) mint azt korábban gondoltuk. Általában úgy véltük, hogy a betegnek legalább 10-es hemoglobinnal kell rendelkeznie, ma azonban már tudjuk, hogy ez valójában nem így van.” Dr. Ricardo Vela az anaesthesiai osztály munkatársa Madridban, Spanyolországban, tapasztalta ezt olyan betegekkel, akik Jehova Tanúi voltak. Azt írta, hogy a rendkívül alacsony hemoglobin-szinteket, melyeket korábban megengedhetetlennek tekintettek, „megdöbbentően jól tűrték a betegek”.

Van azonban ennek a dolognak egy másik vonatkozása is, melyet még egész terjedelmében nem mértek fel még az orvosi szakterületen sem.

Vajon az átömlesztés azonnal megnöveli-e a vér oxigénszállító képességét?

Sokan úgy gondolják, hogy növeli; az Anaesthesia című szaklap nemrégiben egy szerkesztőségi cikkében azonban ezt a jelentőségteljes pontot hangsúlyozta: „Érdemes megjegyezni azt is, hogy a citrátban tárolt vörösvérsejtek hemoglobinja legalább 24 óráig nem teljes mértékben alkalmas oxigén szállításra a szövetekbe . . .; a gyors vérátömlesztéseket tehát elsősorban csupán térfogatnövelésnek lehet tekinteni a kezelés kezdeti szakaszában.” Az Ohioi Állami Egyetem kutatói rájöttek, hogy ez a tárolt vérben beálló vegyi változások miatt van. Vizsgálataik kimutatták, hogy a több mint tíz napig tárolt vér „nem javítja, hanem még inkább gátolja az oxigénszállítást, közvetlenül az átömlesztés után”. Azt tapasztalták még, hogy az oxigénszállítás huszonnégy órával később még mindig a normális szint alatt mozgott.

Bocsánat, te nagyon kedves, a kultúrát nagy ívben kerülő, csodálatosan érvelő valaki!

A legtöbb idézet NEM a Tanúk irodalmából van! Olvasd el esetleg, utána kritizálj, persze akkor a tárgyhoz is hozzá kéne szólni, mi? Az már nehézségekbe ütközne?

Az első oldalon lévő emberke szintén hatalmas anyagára válasz, amit írtam. Neki szabad talán, őt miért nem mocskolod, esetleg ugyanaz az vagy?