Melyik vallás tiltja a véradást? A jehovák ha minden igaz nem adhatnak, és a bibliára hivatkoznak természetesen, de a többi?

Csak két dolog. Biztos nem vagyok benne, de valami ilyesmire emlékszem:

1. A vérátömlesztést az első világháborúban kezdték és mivel eleinte nem ismerték a vércsoportokat, össze-vissza, keresztül-kasul öntötték a vért mindenkibe, aminek sok halálos áldozata volt. De nem is ez a lényeg, hanem hogy előtte 6000 évig tök jól elvoltak nélküle.

2. II. János Pál pápa is kapott vérátömlesztést az ellene elkövetett merénylet után. Hepatitiszes vért kapott, és emiatt romlott le annyira az egészsége.

De valóban sok orvos utasítja el a vérátömlesztést szakmai(!) alapon.

Az első vérátömlesztést a XVII. században végezték, majd a XIX. században vált elfogadott módszerré. Úgyhogy ez egy kicsit félrement.

Szakmai alapon nem igazán értem, hogy hogyan lehet ellenezni a vérátömlesztést, ha a páciens ott hal meg, akkor az orvos hol tartotta szem előtt a szakmai szempontokat? Neki az a dolga, hogy megmentse az ember életét.

Oké, akkor 'csak' 5800 évig voltak el nélküle az emberek.

Szakmai alapon, sok orvos inkább az alternatív módszereket választja, a vérátömlesztéssel szemben, és sokkal több ember is ezt tenné, ha ismernék azokat.

De hát azok a módszerek macerásabbak, munkaigényesebbek és drágábbak. Egyszerűbb vödörszám önteni, meg szanaszét fröcskölni a sok vért.

Akut tüdőkárosodás okozta halál

Akut tüdőkárosodásról először az 1990-es évek elején számoltak be. Ez egy életveszélyes immunreakció, mely vértranszfúzió után léphet fel. Ma már tudjuk, hogy évről évre százak halálát okozza. A szakemberek azonban gyanítják, hogy ennél sokkal több az áldozat, mivel sok egészségügyi dolgozó nem ismeri fel a tüneteket. Noha nem egyértelmű, hogy mi okozza a reakciót, a New Scientist című folyóirat szerint a reakcióért felelős vér „a tapasztalatok alapján elsősorban olyan emberektől származik, akiknek a múltban különféle vércsoportú vérrel volt dolguk, például . . . olyanoktól, akik többször is kaptak transzfúziót”. Egy beszámoló szerint az akut tüdőkárosodás a transzfúzióval összefüggő halálesetek legfőbb okozói között van az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, és „nagyobb gondot jelent a vérbankoknak, mint a jól ismert fertőzések, például a HIV”.

Transzfuziológia — Mennyire biztos a jövője?

„A transzfuziológia ezentúl is hasonlítani fog egy kicsit ahhoz, mintha egy trópusi esőerdőn vágnánk át, ahol jól látszanak a kitaposott ösvények, mégis óvatosan kell haladni, mert minden kanyarban új és észrevétlen veszélyek rejtőzködhetnek, és csapdába ejthetik az elővigyázatlanokat” (Ian M. Franklin, a transzfuziológia professzora)

MIUTÁN a világméretű AIDS-járvány miatt a vér az érdeklődés középpontjába került az 1980-as években, mind jobban igyekeztek kiküszöbölni a vérrel kapcsolatos észrevétlen veszélyeket. De még mindig vannak óriási akadályok. Az Egészségügyi Világszervezet 2005 júniusában elismerte: „Annak az esélye, hogy az ember biztonságos transzfúziót kap . . . , országonként igen eltérő.” Mi ennek az oka?

Számos helyen nincs országosan szabályozott program arra, hogy betartsák a biztonsági előírásokat a vér és a vérkészítmények gyűjtése, szűrése és szállítása közben. Az is megesik, hogy a vérkészleteket veszélyes körülmények között, például elégtelenül karbantartott háztartási hűtőszekrényekben és hűtőtáskákban tárolják! Ha nincsenek biztonsági előírások, a betegeknek árthat az a vér, amelyet olyan valakitől vettek le, aki több száz, vagy akár több ezer kilométerre lakik.

Néhány ország azt állítja, hogy a vérkészlete még soha nem volt ennyire biztonságos. Azért még így sem árt az óvatosság. Három amerikai vérellátó szervezet közös orvosi körlevelének az első oldalán ez olvasható: „FIGYELEM! Mivel a teljes vér és a vérkomponensek emberi vérből származnak, fennállhat annak veszélye, hogy kórokozókat, pl. vírusokat adnak át . . . A donorok gondos kiválasztása és a rendelkezésre álló laboratóriumi szűrések nem zárják ki a kockázatot.”

Nem ok nélkül jelenti ki Peter Carolan, a Vöröskereszt és Vörös Félhold Szervezetek Nemzetközi Szövetségének főtitkára, hogy „soha nem lehet teljesen szavatolni a vérkészletek biztonságát”. Hozzáteszi még, hogy „mindig lesznek olyan új fertőzések, amelyekre az adott pillanatban nem létezik szűrővizsgálat”.

Mi van, ha megjelenik egy új kórokozó, mely az AIDS-hez hasonlóan hosszú ideig nem mutatható ki, és könnyen terjed vér útján? Dr. Harvey G. Klein, az Egyesült Államok Országos Egészségügyi Intézetének munkatársa 2005 áprilisában egy prágai orvoskonferencián kijózanítónak nevezte ezt az eshetőséget. Majd ezt mondta: „Azok, akik összegyűjtik a vérkomponenseket, semmivel sem lennének jobban felkészülve egy transzfúzióval terjedő járvány megakadályozására, mint amennyire az AIDS-járvány elején voltak.”

Melyek a betegekre leselkedő, transzfúzióhoz köthető legnagyobb veszélyek a fejlett országokban? A tévedések és az immunreakciók. Egy 2001-es kanadai vizsgálatról a The Globe and Mail című újság azt írta, hogy több ezer esetben hajszálon múlt, hogy nem lett végzetes a vértranszfúzió amiatt, hogy „rossz betegtől vettek vérmintát, rosszul címkézték fel a mintákat, illetve rossz beteg számára kértek vért”. Az efféle tévedések legalább 441 ember életébe kerültek az Egyesült Államokban 1995 és 2001 között.

Aki vért kap valaki mástól, az lényegében ugyanolyan kockázatnak van kitéve, mint az, akin szervátültetést hajtanak végre. Az immunrendszer igyekszik kilökni az idegen szövetet. A transzfúzió bizonyos esetekben el is nyomhatja a természetes immunválaszt. Az immunszuppresszió következtében a beteg könnyebben kap el fertőzéseket az operációt követően, és jobban ki van szolgáltatva olyan vírusoknak, melyek előzőleg nem voltak aktívak. Nem meglepő, hogy Ian M. Franklin professzor, akit a cikk elején idéztünk, arra ösztönzi a klinikusokat, hogy „kétszer vagy akár háromszor is gondolják meg, hogy adnak-e vért a betegnek”.

Ennek az ismeretnek a birtokában egyre több egészségügyi dolgozó megfontoltabban alkot véleményt a transzfúziós kezelésről. A Dailey’s Notes on Blood című kézikönyv feltárja, hogy „némelyik orvos szerint az allogén vér [egy másik embertől származó vér] veszélyes gyógyszer, és ha ugyanolyan szempontok szerint ítélnék meg, mint más gyógyszereket, akkor betiltanák”.

Bruce Spiess professzor 2004 vége felé így nyilatkozott a szívműtétes betegeknek adott egyik fő vérkomponensről: „Nincs vagy alig akad olyan [orvosi] cikk, amely alátámasztaná, hogy a transzfúzió jobb eredményekre vezet a beteg szempontjából.” Sőt, azt írja, hogy sok ilyen transzfúzió „több kárt okozhat, mint amennyi haszna van, méghozzá gyakorlatilag minden esetben, kivéve a súlyos sérülést”, mivel fokozza „a tüdőgyulladás, a fertőzések, a szívroham és a stroke kockázatát”.

Sokan meglepődve értesülnek arról, hogy a transzfúzióra vonatkozó előírások korántsem olyan egységesek, mint gondolnánk. Dr. Gabriel Pedraza a közelmúltban arra emlékeztette a kollégáit Chilében, hogy „a transzfúzió gyakorlata nincs kellően körülírva”, s emiatt „nehéz . . . általánosan elfogadott irányelveket követni”. Nem csoda, hogy Brian McClelland, az Edinburgh-i és Skóciai Vérellátó Szolgálat igazgatója arra kéri az orvosokat, hogy „ne feledjék: a transzfúzió voltaképpen szervátültetés, emiatt nem lehet jelentéktelen döntésként kezelni”. Azt tanácsolja, hogy az orvosok gondolkodjanak el a következő kérdésen: „Ha rólam vagy a gyermekemről lenne szó, beleegyeznék a transzfúzióba?”

 Nem egy egészségügyi dolgozó hasonló véleményen van, mint az a hematológus, aki ezt mondta:„Mi, a transzfuziológia szakértői nem szeretünk vért kapni vagy adni.” Ha orvosi körökben így érez némelyik szakember, mit szóljanak a betegek?

„Ha ennyire veszélyes a transzfúziós kezelés, és főleg ha más megoldások is léteznek, akkor miért használnak még mindig annyi vért?” — fogalmazódhat meg benned a kérdés. Az egyik ok az, hogy sok orvos egyszerűen nem akar változtatni a kezelési módszereken, vagy nem ismeri azokat az eljárásokat, melyekkel jelenleg mások a transzfúziót helyettesítik. A Transfusion című folyóirat egyik cikke úgy fogalmaz, hogy „az orvosok az alapján döntenek a transzfúzió kérdésében, amit annak idején tanítottak nekik, továbbá a hagyomány és a »szakvéleményük« alapján”.

A sebész rátermettsége is fontos szempont. Dr. Beverley Hunt (London) azt írja, hogy „sebész és sebész között óriási eltérés lehet a vérvesztést illetően, és egyre nagyobb figyelmet szentelnek annak, hogy a sebészek képzést kapjanak a megfelelő műtéti hemosztázis [vérzéscsillapító módszerek] területén”. Vannak, akik úgy vélik, hogy túl sokba kerülnek a transzfúziót helyettesítő eljárások, holott a beszámolók egyre-másra az ellenkezőjét bizonyítják. Mindenesetre számos orvos egyetért dr. Michael Rose orvos igazgatóval, aki leszögezi: „Az a beteg, akit vér nélkül kezelnek, lényegében a lehető legszínvonalasabb sebészi ellátást kapja.”

A legszínvonalasabb orvosi ellátás — hát nem erre vágysz te is? Ha igen, akkor van valami közös benünk!!!!!!!!!

„Kétszer vagy akár háromszor is gondolják meg, hogy adnak-e vért a betegnek” (Ian M. Franklin professzor)

Frakcionálás — A vér kisebb alkotórészeinek felhasználása az orvoslásban

A tudomány és a technika segítségével már megoldható, hogy a frakcionálásnak nevezett folyamat során azonosítsák a vér alkotórészeit, és kivonják őket a vérből. Ezt azzal szemléltethetnénk, hogy a tengervizet, melynek 96,5 százaléka víz, frakcionálással fel lehet bontani, hogy kinyerjék belőle a vízen kívüli anyagokat, köztük a magnéziumot, a brómot és természetesen a sót. Ehhez hasonlóan a vérplazma, mely a teljes vértérfogatnak több mint a felét teszi ki, 90-nél is több százalékban víz, és ki lehet vonni belőle különböző frakciókat, így fehérjéket is, mint például albumint, fibrinogént és különféle globulinokat.

Előfordulhat, hogy a kezelés vagy a gyógymód részeként az orvos valamelyik plazmafrakció koncentrátumának beadását javasolja. Vegyük például a fehérjékben gazdag krioprecipitátumot, melyet a plazma lefagyasztásával és felolvasztásával állítanak elő. A plazmának ez az oldhatatlan része nagy mennyiségben tartalmaz véralvadási faktorokat, és általában azért adják be a betegeknek, hogy megállítsák a vérzést. Más kezelési módoknál egy olyan termék jöhet szóba, amely valamilyen vérfrakciót tartalmaz, vagy elenyésző mennyiségben, vagy fő összetevőként. Némelyik plazmafehérjét mindennapos injekciókban használják, amelyeket azután adnak be az immunitás erősítésére, hogy valaki kórokozóknak volt kitéve. Szinte minden, orvosi célra használt vérfrakció olyan fehérjékből áll, melyek a vérplazmában lelhetők fel.

A Science News szerint „a tudósok a véráramban tipikusan megtalálható, feltehetően több ezer fehérjéből eddig csupán néhány százat azonosítottak”. A vérrel kapcsolatos ismeretek bővülése várhatóan újabb termékek felbukkanását eredményezi majd, melyek ezekből a fehérjékből készülnek.

Sok egészségügyi dolgozó nagyon óvatos a vérrel

"Az első vérátömlesztést a XVII. században végezték, majd a XIX. században vált elfogadott módszerré. Úgyhogy ez egy kicsit félrement."

Te tudod miről is beszélsz?

Amikor a vércsoportokat sem ismerték, vajon miféle "elfogadott módszerről" is beszélsz?

Valójában csak a XX. század elején jöttek rá a vércsoportok életfontosságú szerepére.

De csak a 2.-ik vh. idején terjedt el jobban.

Sokan nevezik abszolút minden valóságalapot nélkülözve "öngyilkosságnak", ha egy Tanú nem fogad el (idegen) vért.

Ezzel szemben mit mond sok orvos:

"Öngyilkosságnak azt nevezzük, amikor valaki a saját életét oltja ki. Ez önpusztítási kísérlet. De még ha valaki csak keveset tud is Jehova Tanúi hitnézeteiről és vallásgyakorlatáról, az is megláthatja, hogy ők nem kísérlik meg az önpusztítást. Bár elutasítják a vérátömlesztést, szívesen vesznek igénybe egyéb orvosi segítséget. The American Surgeon című lap egyik cikkében a következő helyes megállapítás szerepelt:

„Általában valamilyen orvosi kezelés elutasítása nem egyenértékű az ’öngyilkossággal’. Jehova Tanúi keresik az orvosi segítséget; az orvosi kezelésnek csupán egyetlen fajtáját utasítják el. Magának az orvosi kezelésnek vagy bizonyos részeinek az elutasítása nem ’bűntény’, melyet az egyén önmaga elpusztítására törekedve tesz, miként az öngyilkosság esetében.”"

Robert M. Byrn professzor a Fordham Law Review című lapban kihangsúlyozta, hogy ’az életmentő gyógykezelés elutasítása és az öngyilkossági kísérlet annyira eltérőek a törvény gyakorlatában, mint az almák és a narancsok.’18 Továbbá Dr. David Pent, Arizona államból, a következőt jegyezte meg egy orvosokból álló gyűléshez szólva:

„Jehova Tanúi úgy érzik, hogy ha meghalnak azért, mert nem hajlandók vérátömlesztést elfogadni, éppen úgy a hitükért halnak meg, mint a korai keresztény mártírok évszázadokkal ezelőtt. Ha ez orvosi szempontból passzív öngyilkosság, vannak néhányan orvosok a hallgatóság sorai között, akik dohányoznak és ez valószínűleg ugyanolyan passzív öngyilkosságot jelent.”

Sőt, lehet hogy sokkal többen, nem csak néhányan dohányoznak.

"viszont a JT-k nem azért csinálják ezt, hanem mert az Őrtorony 1961-ben, majd egy évszázaddal a megalakulása után kitalálta és dogmává emelt egy hülye tételt. Szóval erről orvosok és ne vallási emberek, pláne ne álpróféták döntsenek!"

Szóval erről az egyén dönt!

Mert ha nem esett volna le, sok olyan orvosi kezelés létezik, mely igen mélyen érint vallási, etikai szabályokat, normákat!

Másrészt, ha tájékozódnál, megállapíthatnád, hogy ez a Biblia parancs az egész emberiségnek adatott, és a mi kis 20 és 21-ik sz.-ban mennyire jól jött az az álláspont, amit a Tanúk képviselnek évtizedek óta!

Milyen érdekes, hogy a modern és pártatlan tudomány is azt igazolja, hogy NEM MINDEGY, miszerint alkalmazzuk-e a Biblia ellenében a vért "gyógyítás" ürügyén, vagy sem!

"Jaj, ezek az őrtorony-álérvek. Ne fogadj el vért, mert már volt, akinek elcseszték."

Már nagyon sok helyen le írták a Tanúk, hogy elsődlegesen vallási alapon utasítják el a transzfúziót. Miért is forgatják ki egyesek mindig a tényeket?!!!

Csak nem azért, mert kevés és az az ismeretük is pontatlan?

Esetleg rosszindulat?

"Jehovatanui tiltják a véradást eléggé logikátlanul, hiszen minden húskészitmény tartalmaz vért, de ők mégsem vegetáriánusok,"

Ezek a papagájok!

Miért ismételgetitek állandóan ugyanazokat az álérveket? Miért nem néztek utána előbb?

Itt, ezek között a kérdések között is van rá válasz.

Az ókori hűséges zsidók sem "sterilizálták" a húst, mint ma egyes zsidók teszik.

Szabályos módon kifolyatták, és kész. Az természetes, hogy minimális mennyiség marad a vérből vissza, de nem az volt és ma sem az ennek az erkölcsi szabálynak a célja, hogy teljesen "vérmentessé" tegyük a húst, hiszen ez elsősorban szent jelkép, vallási parancs!