Babát várok, de magamra maradtam sok dologgal. Lelki támaszt várok, csak néhány jó szót. Másnak van ilyesmi tapasztalata? (Tudom, hogy nem egy sztenderd a mi ügyünk. Részletek lent)

Na, akkor még egyszer, és utoljára...

Válaszolok Mindenkinek, aki normális hangnemben ír, nem fikáz, és nem valamiféle odamondogatás igénnyel írja, amit ír.

Miután viszont gyakorlatilag az elmúlt héten/hetekben szinte csak "beszólások" jönnek, itt nyilvánosan nem volt kedvem újra megszólalni...

Pláne nem olyanokra, hogy "én csak szegény gyereket sajnálom...", "a kérdező nem intelligens", "mit vártál", "gyerekesen viselkedik" meg a többi korlátolt, hülye hozzászólás...

Nem szegény a gyerekem, ezt a nevében is kikérem magamnak, nem vagyok retardált idióta, vigyázok rá, és ha láttam az e-mailjeim között, hogy válasz érkezett, abban a reményben olvastam el, hátha a hozzászóló használható dolgokat ír le, mint például pár nappal ezelőtt egy hölgy, akivel aztán privátban folytattuk a normális, emberhez méltó beszélgetést.

Egyébként pedig, aki még ezek után is kíváncsi, elmesélem, hogy fordult a kocka, közölte a kisbabám apukája, hogy nem is érti, hogy hogy hagyhatott magamra, nagyon önző dolog volt tőle, és ezentúl mindent megtesz majd a boldogságunkért, mert rájött, hogy csak velünk lehet igazi, szeretetteljes, boldog családja.

Könnybe lábadt szemmel, és hevesen dobogó szívvel átbeszélgettünk egy délutánt... Mindenkinek ezt kívánom, még a "jóindulatú", hivatásos beszóló embereknek is. (Hátha akkor megnyugszanak, és leállnak. Nem csak rólam, hanem más, idegen emberekről is, akiknek az életéről halvány fogalmuk sincsen, csak előre legyártott, megváltoztathatatlan nézeteik...)

Igazából az itt válaszolók segítségét azért kértem, mert éreztem, hogy ez így lesz, van ennyi év után annyi ismeretem a saját párkapcsolatomról, hogy megérezzem: csak kicsit ki kellett még kitartanom...

Csak pár ember jelképes kézfogására lett volna szükségem, de azt meg is kaptam, a többiek pedig örüljenek annak, ha soha, még hasonló érzésben sem volt részük.

Azért ezzel együtt én nagyon boldog vagyok, mert ekkora mélypont nélkül nem tudnánk most úgy együtt lenni, annyira nagyra becsülni, amit egymás iránt érzünk.