Elvetetnéd a babádat, ha hiányoznának a felső végtagjai (azaz a karjai)?

Azt is figyelembe kell venni, pl. az apa mit érezne, látva a "hibás" gyereket. Lenne rá olyan büszke, képes lenne úgy szeretni, mint egy egészségeset?

A veleszületett különféle testi eltérések rendszerint nem járnak egyedül. Többnyire más rendellenesség is van a háttérben, ami csak a születés után vagy később derül ki. Erre is gondolni kell a döntés meghozatalakor.

Ha megszülöd a csonka babát, szinte biztos, hogy nem fogsz egy újabb, egészségesért kockáztatni, mert látod majd, mennyi munka és lelkizés van azzal az eggyel is.

De, ha az ab. mellett döntesz, jó esélyed van arra, hogy a következő hamarosan megfoganhat és egészségesnek születik.

Régen, a fogyatékos gyereket úgy tekintették, mint a szülő előző életében elkövetett bűnének következményét. Szégyent jelentett a családra, ezért nem is vitték közösségbe, eltitkolták.

Azonkívül sok fogyatékossággal született gyerek nem is számíthat hosszú életre.

Nézd meg a statisztikát: azok a családok, ahol fogyatékos gyerek született, sokkal nagyobb arányban esnek szét, mint ahol egészségesek a gyerekek. És ha az anya egyedül marad (mert nem az apa marad vele egyedül!), rá hárul minden teher és maga is belerokkan, leginkább lelkileg. Az ilyen gyerek soha nem lesz önellátó felnőtt, bármilyen rész-területen lesznek is sikerei, egész életében a gondoskodásodra fog szorulni, ott leszel 80 évesen egy 60 éves "gyerekkel".

Az egészséges gyerekkel is kismillió probléma van, mire felnő, hát még, ha már eleve csonkán születik.

Karok nélkül lehet, hogy idővel tudna használni valami karpótló eszközt, ha alkalmas rá a csonkja.

Létezik speciális fejlesztés, ahol megtanítják a meglévő képességeit úgy alakítani, hogy képes legyen a minél önállóbb életre.

De azt gondolom, hogy amikor eldöntöd, hogy gyereket szeretnél, akkor egészségeset szeretnél, ugye?

És ha megvannak hozzá az eszközök, hogy a súlyos fogyatékossággal születő gyerekek ne szülessenek meg, akkor miért lenne baj, ha élünk ezekkel az eszközökkel?

A "kisebb hibák" így sem derülnek ki időben....

...írja ezt egy olyan, aki maga is "kisebb hibákkal" él.

Nagy szavakat használsz utolsó. "Igazi anya". Én nem vagyok ennyire bátor, az én szememben egy anya nem dobja el a magzatát, hanem utolsókig küzd érte.

És nagyon szomorúnak tartom, ami ebből a kérdésből is jól kiderül, mindenki, aki megtartaná a babát, jól le lett pontozva, és jól felpontozva az, aki abortuszra megy.

A gyermek vállalás nem habos torta, akkor sem, ha egészségesek, és akkor sem, ha betegek. Áldozatokat kíván. És egy házasság/család boldogságát valóban megronthatja egy ilyen nehézség, de meg is erősítheti. És ez a fajta nehézség csak egy a sok közül, ami tönkretehet egy házas (vagy pár) kapcsolatot, mert arról megfeledkezünk ilyenkor, hogy hány egészséges gyerekkel rendelkező pár válik szét...

Sok minden bele lett keverve ebbe a témába. Én senkit nem akarok megítélni, világosan látom én is, hogy milyen nehézségek lehetnek egy ilyen gyerekkel (valóban csak empatikus módon, mert az én környezetemben testi fogyatékkal élő nincs, viszont a saját két beteg gyerekem kapcsán mégis tudom, milyen a "másság"), és meg is értem, ha valaki nem tart meg egy ilyen babát, csak azt az egyet tartom továbbra is óriási hazugságnak, hogy az az ok, hogy a gyermek nem lenne/lehetne boldog.

Az élet ajándék, én hiszek abban, hogy tilos eldobni, inkább meg kell találni, hogy hogyan lehet ÉLNI az adott körülményeink között szeretetben.

Utolsó!

Igazad is van, meg nem is! Igazad van abban, hogy az életminőség nagyon is fontos. Gondoljunk csak bele! Házasságok mennek tönkre csak azért, mert míg együtt járva minden szép és rózsaszín, ám együtt élve olyan életminőség, olyan életkörülmény alakul ki, ami miszligekre szaggatja a legszebbnek tűnő párkapcsolatot is. Ugyanígy veszélyeztetheti a karok nélküli baba megszületése is akár a házasságot, hiszen plusz kihívás, nem várt terhek, plusz áldozatvállalás stb. Van, aki nem ezt várja az élettől és szerintem ez egyáltalán nem egy elítélendő dolog. De most csak szigorúan a szülők szempontjáról írtam. A baba szempontja (már ha lehet erről egy középidős terhességnél beszélni) már más kérdés, ebbe nem mennék bele, hiszen élő magzatról van szó, egy élő, egészséges, ám hiányossággal küzdő magzat abortálásáról, ami már egy kicsit mélyebb téma és túl messzire vinne. Most a karok hiányán van a hangsúly.

Másfelől nincs igazad abban, hogy az életminőség is fontos... Hiszen számodra a kielégítő életminőség x, míg másnak y. Ahogy én is írtam: a vetéléseim előtt azt mondtam volna, hogy igen, elvetetném. Két vetélés után: nem, nem vetetném el (megint csak szigorúan a szülő szempontjából), mert úgy érezném, hogy egy ő egy olyan baba, akiért megküzdöttünk és akire már nagyon vártunk. Mivel az élettel összeegyeztethető a hiányossága, ezért azt mondom, hogy számomra fontos, hogy ő végre megszülessen, nem bírnék ki még egy vetélést, családot szeretnék és igen, vállalom a váratlan helyzeteket, vagy akár annak rizikóját, hogy megváltozik az életem, netán a házasságom... stb. Tehát - ha úgy tetszik - hajlandó lennék az életminőségemet (a sajátomat) minimális szintre süllyeszteni azért, hogy életet adjak. A gyermek élete meg... én úgy gondolom, hogy karok nélkül is megkaphat bármit, amire egy gyereknek VALÓBAN szüksége van. Nehezebb lesz az élete, ezt nem vitatom, de talán (nem tudom biztosan) élhet teljes életet, hiszen az ilyen és ehhez hasonló fogyatékossággal küzdő emberek és azok családjai életének segítésére azért már fel van készülve a társadalom kellőképpen (civil szervezetekre gondolok első sorban).

Ahogy már korábban is írtam: én nem ítélem el azokat, akik elvetetnék, sőt! Még azt is le merem írni teljes bizonyossággal, hogy megértem és valószínűleg én is így tettem volna, ha.... (nem koptatom a szavakat).