Elvetetnéd a babádat, ha hiányoznának a felső végtagjai (azaz a karjai)?

Nem tudom. Nem élettel összeegyeztethetetlen dolog, nagyon sokan élnek végtag(ok) nélkül, sokan balesetben veszítik el. Biztosan összetörnék egy időre, de ha amúgy egészséges a baba, szerintem nem vinne rá a lélek, hogy elvetessem. Mégiscsak a gyerekem. Persze, nehezebb dolga lenne az életben, mint azoknak, akiknek minden végtagja megvan, de lehet boldogulni. A gyerekek erősek, ha végtag nélkül születik, neki az lesz a természetes. Nem lesz hiányérzete, ugyanis nem tudja majd, hogy mit veszített(?).

Aztán az is lehet, hogy most csak a szám nagy.

Igen, elvetetném.

Realista vagyok, így nem lehet teljes életet élni. Nem sportolhatna rendesen, nagyon nehéz lenne neki közösségbe beilleszkedni, kapcsolatokat kialakítani stb.

A kérdés egyfelől szép, másfelől szomorú!

Szép, mert nincs rá jó, vagy rossz válasz, csak élettapasztalatok alapján kialakuló vélemények (válaszok) vannak.

Másfelől szomorú, mert sajnos van ilyen és a legnehezebb az egészben, hogy élettel abszolút nem összeegyeztethetetlen, de valahol mégis az.

Egy éve még gondolkozás nélkül leírtam volna, hogy igen, elvetetném, hiszen teljes életet szánok a gyerekemnek (mint mindenki más). Két vetéléssel a hátam mögött azt kell mondjam, semmi pénzért nem vetetném el. Úgy gondolnék rá, mint egy babára, aki végre minket választott és ha "csak" ennyi hiányossága van, akkor már boldog vagyok. Valóban ezerszer, sőt, milliószor nehezebb lesz neki az életben. A kérdés az, hogy ezt szülőként mennyire meri az ember felvállalni. Én a saját élettapasztalatom miatt felvállalnám, ugyanakkor senkit sem ítélnék el azért, mert nem vállalja, mert számára nehézséget jelentene. Ez egy nagyon nehéz kérdés/döntés, mindenképp óriási erőre lesz szüksége a szülőknek.

Ti most ebben a percben mit választanátok?

A) egy óriás porszívóval kiszívnak a jó meleg vackodból, de nem egyszerre, hanem először leszakadna a kezed-lábad, majd összeroppanna a koponyád és cafatokban végeznéd egy szemetesláda alján.

B) Levágnák a kezed minden fájdalom nélkül (mert ugye ha már eleve nem nőtt ki, akkor nem fáj...), és így élhetnél még, ameddig jólesik, csak kéz nélkül.

Ha tényleg "csak" ennyi a hiányossága akkor nem vetetném el, még úgy sem hogy mondjuk a második gyermekem, és az első egészséges mellett lenne a "beteg".

De azért a körülményekhez az is hozzátartozik, hogy mitől lett ez a rendellenesség? És ez az ok nem okozott-e más problémát is mondjuk, amit az UH-on nem látni.

Mondjuk ha azért lett ez a gond, mert napi 2 doboz cigit elszívtam volna, vagy mert nyugtatókat szedtem terhesség alatt, akkor én tehetek róla, és ha emelett még meg is ölöm, az már totális önzőség.

De amúgy megértem azt is ha valaki elveteti (most az okoktól függetlenül), mert egy beteg gyereket nevelni nem egyszerű, és sok megpróbáltatással fog járni, főleg ha már közösségbe is fog járni.

Érdekes a kérdés.

Egyetemre járok, a filozófia a minorom, így etikát is tanulunk. Nagy-Britanniában és Németországban fejlődési rendellenesség esetén, bármilyen enyhe legyen is az, legális az abortusz egészen a születés pillanatáig a nő döntése alapján.

Angliában egy asszony a 38. héten abortált ( ez esetben ezt foetocidiumnak, magzatölésnek hívják, nem is abortusznak, mert az orvos megöli a már önállóan is életképes magzatot a méhben ), szintén végtaghiány, azaz élettel összeegyeztethető fejlődési rendellenesség miatt.

Németországban egy Tim nevű, Down-kóros kisfiú élte túl a saját abortuszát ha jól emlékszem a 28. héten, mert az orvos "rosszul" dolgozott. Ha ilyen esetben élve születik, akkor el kell látni.