Ki az aki beteg gyereket nevel és ha tudta volna másképp döntött volna??

Jól döntöttél Kérdező!

Hidd el, hogy a meglévő gyereked, és a meg sem született baba is hálás neked,hogy nem szülted szenvedésre.Hatalmas lelki teher,ha más az ember gyereke!

Gimis osztálytársam kisöccse súlyosan értelmi fogyatékos volt. A nővére alapvetően egy kedves, okos, segítőkész ember lett volna, ám itt jön a DE. A szülők képtelenek voltak mentálisan megbirkózni a teherrel, hogy beteg gyereket nevelnek, hiába volt ez egy tudatos döntés, mert vizsgálatok már korábban kimutatták a kóros elváltozásokat. Utólag azonban be kellett látniuk, micsoda nehézségekkel, kihívásokkal jár ez. Az apa hamarosan alkoholista és láncdohányos lett, az anya munkamániás, ilyen környezetben nőtt fel a lány. Ráadásul mivel a beteg kisfiú szülei minden idejét lefoglalta, alig maradt idejük a nagyobbikra, aki maximalista lett, mindenben a legjobb akart lenni, és valósággal belebetegedett abba, ha ez nem sikerült neki, hétvégente 18 órákat is tanult, emellett aktívan sportolt, hangszeren játszott, versenyzett, stb. A tanárok szerették is, amiért ilyen szorgalmas, de ők csak a jó érdemjegyeket látták, az e mögött húzódó mentális problémákat nem.

Beszélgettem vele párszor, és kiderült, ennek is a szüleik az oka. Mivel a beteg kisfiúból már sosem lesz sikeres, boldog ember, a szülők úgy gondolták, az osztálytársnőmnek kell ,,elvégeznie az ő részét is". Ha már nem lehet két sikeres gyerekük, legyen egy, aki kettejük helyett is teljesít. Szerintem belátható, milyen egészségtelen állapot ez. Szegény lány nem is bírta, a végén már állandóan szorongott, sírt, pánikrohamai voltak, mire kivették az osztályomból. Azóta nem tudom mi van vele, de kétlem, hogy boldog lenne. Kétlem, hogy a családjuk boldog lenne.

Jól döntöttél, kérdező. Megértem, hogy fáj, megértem, milyen nehéz most neked, de mindenki megszenvedte volna, ha az a kisbaba megszületik. Csak gondolj bele, ti sem éltek örökké, és akkor majd a fiadnak kell átvenni a beteg testvére ellátását. Nem szép ilyet mondani, de egy beteg gyerek teljesen szét tud zilálni egy családot, és neki sem jó, hogy esetleg egy szocotthonba bevágva végzi, ahol naponta kétszer ha ránéznek. Kitartást ehhez a nehéz időszakhoz. Gondolj arra, hogy már így is van egy csodálatos kisfiad, és fiatal vagy, születhetnek még gyerekeid.

Jól döntöttél.

Nekem egészséges gyerekekkel is nagyon nehéz egyedül, úgyhogy semmi esetre sem vállaltam volna ha beteg :(

Apukám első házasságából született kisebbik nővérem koraszülött volt, olyan életmentő gyógyszereket kapott (1982), amik kikristályosodtak a hallóidegein, ezért születésétől kezdve siket. Az anyja nem sokat foglalkozott vele, gyakorlatilag semmit, a nagyobbik nővéremre pakolta többnyire a vele kapcsolatos terheket.

Szimplán siketként is nagyon nehéz boldogulni a hallók világában, folyamatosan kudarcok érték míg 25 évesen idegösszeroppanást kapott, elkezdett hallucinálni, teljesen elvesztette kapcsolatát a külvilággal. Mindenféle orvoshoz vitték, ennél több részletet nem tudok. Most 40 éves, valamelyik bentlakásos intézmény lakója, gyámság alatt van.

Nagyobbik nővéremtől nagyon sokszor hallottam anno, hogy neki nem lehet majd saját élete mert a húgára kell vigyáznia, le kell mondania a gyerekről, saját családról stb. Szerencsére az élet megoldotta neki (ez csúnyán hangzik, de ez nem lett volna fair), igaz picit későn de legalább boldog családi élete van. Ez nagyon megmaradt bennem, ezért én is azon a véleményen vagyok, hogy ez volt a legjobb amit tehettél.

Kedves Kérdező! Tudom, nem mai a kérdésed, de azért írnék ide én is. Én nem szülő vagyok a történetben, hanem unokahúg. Édesapám nővére sérülten született, nagyszüleim úgy döntöttek (a nagyszülők és nagynénik/nagybácsik tanácsa ellenére), hogy megtartják. 2 évre rá született meg édesapám, egészségesen. Nagynéném értelmi- és mozgásfogyatékossággal született. 55 évig volt velünk, 55 évesen is egy 10 éves gyerek szintjén volt. Fiatalabb korában bottal még tudott járni, de később már azzal sem, tolószékes lett.

Édesapám úgy élte le az életét, hogy mindig örök második volt, mert mindig a nővére körül kellett ugrálni, ő vette el nagyszüleim figyelmének a nagyját, mert állandó ellátást igényelt. Nem tudott egyedül öltözködni, wc-zni, enni, fürödni. Pár évre egy speciális bentlakásos iskolába került, ahol megtanították írni, olvasni, számolni. A nagyszüleim 30 évesek voltak, mikor megszületett nagynéném. Amíg bírták, ők gondozták, de a 70-es éveikre eléggé lerobbantak mindketten előbb fizikailag, majd mentálisan. Nagynéném ekkor még alig 40 volt. Egyszerre kellett három embert ápolni, csinálta ezt édesapám, édesanyám munka mellett és én iskola mellett. A testvéreim akkor még kisebbek voltak, rájuk nem akartuk bízni. Nagymamám 8 éve, nagypapám és nagynéném pár hónap különbséggel, 2 éve hunytak el.

Nagymamám halála nagy törés volt nagynénémnek, utána mondjuk úgy "bekattant", rendszeres hisztirohamai voltak. Hozzászokott, hogy még betegen is, de nagymamám körbeugrálja, amennyire teheti. Mikor mamám meghalt, mi nem tudtunk annyi figyelmet szentelni neki, amihez hozzászokott és nem bírta elviselni, folyton ment a hiszti. (Otthonba nem küldtük őket, mert csak 5 házzal arrébb laktak, így közel voltak, és nem tudtunk volna annyi pénzt előteremteni, hogy otthont biztosítsunk nekik, így maradt a 3 felé osztott állandó felügyelet.)

Mivel 0-24es felügyeletet igényelt, miután mamámék lerobbantak, felváltva aludtunk náluk 1-1 hetet, vetésforgóban váltottuk egymást, mert egyikünk sem bírta egy hétnél tovább egyszerre. Én az elején még iskolás voltam, a végére már dolgoztam. Az az egy hét minden alkalommal pokol volt. Reggel ellátni őket, elmenni dolgozni, (aggódni, hogy nem e történik valami, mire véget ér a munka), utána vissza menni, főzni, takarítani, etetni-itatni, pelenkázni, fürdetni, altatni. Mivel nagy volt a kert, így közben még füvet nyírni is kellett.

Amikor én voltam a soros, akkor anyuék tudtak foglalkozni tesóimmal, de akkor én fáradtam le. Mikor anyu vagy apu volt a soros, akkor a maradék kettő (én és valamelyik szülőm) megosztottuk az otthoni házimunkát és a tesóimmal való foglalkozást (tanulás, szülői, stb.). Szóval jó pár évig nem volt egy szabad percünk sem. Emellett ugye anyu szülei sem fiatalodtak, nekik is kellett alkalmanként segíteni, bár anyu húgai akkoriban jobban kivették a részüket, mert tudták, arra már nem lenne kapacitásunk, hogy ott is helyt álljunk.

És ez csak a fizeikai része a dolognak. A lelki sem volt könnyebb, ahogy néztük, ahogy napról-napra épülnek le, robbanak le. Ahogy minden nap volt valami hiszti valami miatt. Fizikailag és mentálisan is kikészültünk teljesen. 28 éves voltam, mikor papám meghalt (ő hunyt el utoljára). Úgy éreztem magam, mint egy hetven éves összetört vénasszony. És csúny ezt mondani, szégyenlem is, de mindhárman megkönnyebbültünk, mikor vége lett. Azt a 10 évet nem kívánom senkinek, még az ellenségemnek sem.

Így én úgy döntöttem, hogy ha kiderül, sérült gyermekem lesz, én elvetetem gondolkodás nélkül. Mert jól hagzik, hogy "bevállalom, felnevelem, mégis csak az én gyerekem". Csak hogy ennek a döntésnek a következményeit nem csak egy személy fogja viselni. Nem csak a saját élete felett dönt az adott személy. Hanem az egész családén. A házastársa, ha van, akkor a másik gyereke és majdan a gyereke családjának az élete felett is. Mert ha anyukával történik valami, akkor a sérült gyereket nem temetik mellé, hanem él tovább és valakinek gondoskodnia kell róla. Évekig, akár évtizedekig is.

És megértem, ha ennek ellenére valaki mégis bevállalta, megszülte és neveli. Én nem lennék rá képes. Úgy, hogy az a 28 év arról szólt, hogy nagynéném körül kellett ugrálni, és az az utolsó 10 év maga volt a pokol az egész család számára, én nem tudnám megtenni.

Inkább vállalnám az abortusz miatti bőntudatot egész életemben, de az csak nekem fájna, nekem lenne rossz. Nem még 3-4-8 másik embernek is.