Anyák, ti mikor és miért ordibáltatok a legdurvábban a gyereketekkel? Fiatok vagy lányatok van?

Velem akkor, amikor úgy akartam hétévesen villanykörtét cserélni az asztali lámpában, hogy be volt dugva és kapcsolva. Nem tudom, honnan jött az ötlet. Ja, és lány vagyok.

Bátyámmal akkor, amikor harmadikos korában este kilenckor jött haza a játszóról.

#52

Ja, nekem is írt...

Aaam..

Azért mert már majdnem hallotávolságon kívül van. Mást nem tudok elképzelni. Miért ordibálnék, orditanék?

Az elkezd szaladi az ùttest felè ès ùgy kiabàlok rà azèrt nem ez a kategòria.

2,5 fèl èves makacs a lànyom, akkor fogy el a türelmem, amikor esti altatàsnàl nem kèpes fekve maradni, pedig màr 1 òràja szenvedünk. De ez összesen max 5 alkalom ès akkor sem üvöltözöm/ordìtok a gyerekkel. Èszreveszem magamat, ès inkàbb kimegyek 1 percre, ha kell. Aztàn elmagyaràzom a lànyomnak. Ő meg simàn mondja, hogy nem szereti a kiabàlàst ès fèl.

Nem vagyok szuperanyu ès nem ks egy sarokban ül a gyerekem magaban egèsz nap.

Fáradtak és kimerültek vagyunk. Nincs eszköz már a kezünkben. A gyerek nevet, azt hiszi viccelsz.

Nem megyünk sokra a veréssel meg büntetéssel.

Nálam soha soha de soha nem értek el vele semmit, sokkal többet ért volna el anyám ha beszélget velem vagy meghallgat vagy többet foglalkozik velem.

Fáradt vagyok és türelmetlen de nem fogom megverni és megbüntetni, a kiabálás sem hatja meg, így marad hogy elmondom ezerszer aztàn majd megérti.

Akik szidják azokat akik nem büntetik a gyereküket meg szuperanyáznak itt azok szimplán bűntudatot éreznek amiatt hogy odacsaptak a gyereknek. Inkább valami szakembert kéne megkérdezni arról hogy mi a helyes út a gyerekhez. Én inkább ezt választom. Aki megveri a gyerekét az azt érdemli hogy őt is jól verje meg valaki. Nem kiabálásról beszélek. Verésről.

Életemben egyetlen egyszer üvöltöttem torkomszakadtából, mégpedig, hogy "VACSORAAAAA!!!!" ;)

Komolyra fordítva, saját nincs, gyerekcsoportjaim voltak és szitterkedtem egy-egy gyerekkel többször. Az egyik ovis kislányra -rendszeresen vigyáztam rá- egyszer felemeltem a hangom, pedig az óvodás korú nem igazán tehet arról, hogy ő milyen, legalábbis 4-5 éves korig még nem igazán tudatosak. A rafinériát viszont ösztönösen megtanulják. A kislány otthon királykisasszonynak képzelte magát, bizonyos értelemben, mígnem egyszer én mentem érte az oviba, ahol a megszeppent királylányka szerepét játszotta (szófogadó volt oviban; majdnem röhögőgörcsöt kaptam).

Természetes, h otthon kiengedik a gőzt az ovisok, de azér van egy határ. Sokat lenyeltem, egyszer csak kifakadtam:

"na idefigyelj, elegem van abból, hogy ilyen akaratos vagy, ráadásul nekem vágod, amit nem is értesz, csak mert a felnőttektől hallod...! Méghogy én ügybuzgó? Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád és játsszam veled és szívesen teszem! Tudod mi a kölcsönösség? Vannak szabályok amit neked kell betartanod és vannak, amiket nekem. És van, ami neked is jó, nekem is jó. olyat is csinálhatunk. Nem paramncsolgattam neked és ne mis fogok, csak kölcsönösségre kérlek meg. Te sem parancsolgathasz nekem, világos?! Tudunk játszani, segítek neked, ami egyedül neked nem megy. Te pedig cserébe tudj engedni is néha, például abban, hogy..." (a konkrétum nem ide tartozik, azt nem idézem; pl hogy a játékait este ne hagyja elő, hanem önállóan pakolja el, már nem kisóvodás volt!).

Idővel aztán rutiznosabb lettem, a testbeszédből jól értenek a picik, na meg idővel a gyakorlatban is lejött az elmélet, hogy mikor melyik életkorú milyen, így már ne mizgatom magam ilyenen. következetesen cselekszem és előre szólok, higgadtan, kedvesen: "ezt lehet, azt nem lehet. :)" Ha sumákol és bepróbálkozik az ovis, vagy a kisiskolás, akkor elég csak a testbeszéd, egy laza pillantásom stb, és már érti is a gyerek. :) Onnantól általában szófogadóak. Átlagosak esetén.

(Nyilván megint más egy aspoergeres, egy autista, egy ADHD-s, fogyatékkal élő.)