Miért hiszi az emberek többsége azt, hogy a gyermeket verni kell?

18:14-es vagyok. Nem nagyon sok segítségem van, és valóban szerencsés vagyok. A szüleim, nagyszüleim a közelemben vannak, sok időt töltünk együtt. De a kisfiam a mi felelősségünk, és úgy gondolom, hogy a problémákat vele kapcsolatban nekem kell megoldani, és nem másnak. Mert így azt látná a gyerek, hogy anya nem tud konfliktust kezelni, és inkább ezt a feladatot másnak adja! Hozzáteszem azért remélem senki nem gondolja, hogy minden egyes problémánál előveszem az erőfölényemet!

Még valami! 2 éves, értelmes gyerek, de a büntetést még az azonnalit sem, a későbbinek tudjuk, nincs értelme ebben a korban, nem érti. Nem érti, miért kell a szobában, a sarokban maradni. A kilincseket feléri, és szívtelenség lenne a kétségbeesett sírását hallgatni, hiszen anya egyedül hagyta. Ezeket mint kipróbáltam! Ha hisztizik, azt hagyom lecsengeni, nem foglalkozom vele, hamar elmúlik a vész! A cérna csak ritkán szakad el, szerencsére, nem vagyok büszke rá, de én egy türelmetlen, hirtelen jellem vagyunk. A módszert ígérem kipróbálom!

Szép napot!

Istenem, de sok frusztrált, mérges anyuka van itt...

A vitakultúra minősége valóban erősen vitatott.

De szerintem legalább sokan elgondolkodtak a meglegyintem / csapom / verem dolgon, különben nem váltott volna ki ilyen indulatokat :) Bevallani meg úgysem fogja senki, sőt, ha lehet, akkor még az ellenkezőjét írja..

Azt meg végképp nem értem, hogy miért (és hogyan??) szólna bele a kérdező mások nevelésébe?

Egyrészt nem muszáj elolvasni, megfogadni meg szintén nem kell. Nyugi, nem ellenőrzi senki..

Én amíg terhes voltam az első picivel, rengeteget olvastam a helyes gyermeknevelésről, illetve műsorokat is néztem ezzel kapcsolatban. Büntetésként azt a módszert alkalmazzuk, amit szinte mindegyikben kiemeltek. Leültetjük a lépcsőre, leguggolunk hozzá, normális hangnemben elmondjuk neki miért kell büntetésben lennie (akkor is ha hiszti van), majd ott hagyjuk hagy "hisztizze" ki magát. Ha elfut vissza tesszük újra és újra, előbb utóbb úgy is megunja és inkább csendben leüli a büntit. Bizony volt olyan is, hogy családi ebéd közben került a lépcsőre (mert összetúrta az ételt, majd dobálózott vele), amitől a rokonság teljesen kiakadt a nevelési módszeremen, hogy lehetek ilyen kegyetlen. Természetesen a bünti után megnyugodott és visszaülhetett az asztalhoz! Amíg én úgy érzem, hogy ez használ, márpedig használ, mert utána mindig bocsánatot kér, sőt az esetek 90%-ában már el sem rohan a lépcsőről, addig nem érdekel, hogy a sógornőm, vagy unokatesóm mit szól ahhoz hogy nekem ez a nevelési eszközöm!

Amit valamelyik válaszoló írt, hogy mindenért megpofozták, és már a saját családjától fél, az undorító dolog! Nem mondom, nálam is volt olyan hogy rácsaptam a kisfiam kezére, egyáltalán nem tölt el büszkeséggel, de nem hirtelen felindulásból történt, nagyon is tudatos volt, még is ugyanúgy szeretnek, ahogy én is imádom őket, rajongok értük, és ezt ki is mutatom. Utána amikor lenyugodott át is öleltem, és BOCSÁNATOT kértem a kisfiamtól, elmagyaráztam neki, hogy nem szeretem ezt csinálni, úgyhogy legközelebb legyen jó fiú. (Ő pedig aranyosan megígérte, amitől teljesen ellágyultam). Amikor csak lehet dicsérem őket, mert ahogy mások is írták ez nagyon fontos dolog a személyiségük alakulásában.

A lépcsős módszert egyre ritkábban kell alkalmaznom ha rosszalkodik, egyszer figyelmeztetem, csak másodszorra viszem a lépcsőre. Ám mostanában elég a figyelmeztetés is.

Mi sajnos teljesen segítség nélkül maradtunk, a nagymamák 200 km-re élnek (mindkettő), ha eljönnek vagy mi megyünk hozzájuk akkor 3-4 napig "össze vagyunk zárva". Mivel ezt nem tudjuk olyan gyakran megtenni mint szeretnénk, ezért ilyenkor a nagyik inkább kényeztetik a gyerkőcöket, mint nevelik. Viszont hihetetlenül hálás vagyok nekik, mert egyedül ilyenkor van lehetőségünk kikapcsolódni kicsit a férjemmel. Elmenni vacsorázni, vagy csak sétálni egyet kettesben, és ez hihetetlen ajándék tőlük! Őszintén megmondom, hogy ha már kezd elszakadni az a bizonyos cérna... nem hirtelen felindulásból a gyerkőctől, inkább a mindennap stressz miatt. Hogy kibírjuk e fizetni a havi hitel törlesztést, a gázszámlát, ha valamin összekapunk a férjemmel, mert alapból feszült vagyok... stb. A pici lányunk még csak néhány hónapos, és hasfájós, így gyakran nem alussza át az éjszakát, azt hiszem nem kell taglalnom ez mivel jár. Szóval ha már sokszor érzelmileg és idegileg is ki vagyok merülve, akkor összecsomagolunk és megyünk a nagyihoz. Nem arra kell gondolni, hogy lepasszolom őket és megyek Isten hírével, de már az is nagy segítség, ha ebéd után ledőlhetek pihenni két órára úgy, hogy nem nyúz, vagy nem ébreszt fel valamelyik gyerkőc! Lehet hogy ez az én szegénységi bizonyítványom, de jobbnak látom így, mint hogy ez a kimerültség idegesség formájában a gyerekeimen csapódjon le, a nagyik pedig boldogok ha végre unokázhatnak, és szerencsére hihetetlenül megértőek is, sokszor ők küldenek el pihenni, vagy meglepnek minket két mozijeggyel!

Lényeg a lényeg, igen volt hogy egyszer ráütöttem a kisfiam kezére, és bűntudatom is volt, viszont nem mondom azt hogy soha többé nem fog előfordulni... ennek következtében nem ítélem el a te módszereidet sem, de azokat a szülőkét sem, akik úgy gondolják néhanapján egy legyintés nem árt. Ettől nem tartom magamat rossz anyának, igyekszem összefogni a családot, és apát is bevonni a gyereknevelésbe, akkor is ha sokszor 12 órákat dolgozik (miattunk). A gyerekek imádják őt is, szeret is foglalkozni velük, este lefekvés előtt mindig egy hatalmas közös játék zárja a napot.

Abban egyetértek, hogy mindenki olyan bünti módszereket keressen ami számára leginkább megfelel, normális kereteket belül azt csinál amit akar. Van olyan barátnőm, aki egyszerűen sehogy nem fegyelmez, inkább hagyja őrjöngni a gyereket, nem gondolom hogy ez előrébb vinne! Elég csak megfigyelni a gyereke viselkedését.

Egy 29 éves anyuci

18:14-es vagyok! Kedves 29 éves Anyuka! Jó volt olvasni a soraidat! :-)

Azzal nincs baj, ha a nagymama vigyáz a gyerekre - félreértés ne essék -, mert nálunk is gyakran előfordul, és természetesen ott is vannak határok, amiket be kell tartani, de amellett kitartok, hogy nevelni az én felelősségem és feladatom. A kikapcsolódás nagyon is fontos, így az embernek több türelme lesz, és a párkapcsolata sem sínyli meg azokat az éveket, amikor a gyerekek vannak előtérben!

Vannak dolgok, amiket az ember következetesen követ, akkor beválik. Nálunk ez a fajta bünti módszer sajna nem jött be! Mostanában már egyre gyakrabban elég elmagyarázni valamit, aminek foganatja van. (Pl. ha kicseréltük a pelust, megeheted a pudingot, ezt már sokszor elfogadja).

Ha valamiért meglegyintettem, akkor én is bocsánatot kérek, és megbeszéljük, mi miért történt, ha valamit ő rosszul csinált ő is megteszi, "bocsát" kér! Viszont a tudatos kézrácsapásnak nem vagyok híve.

Minden jót, és gratulálok a gyerekekhez!

Tudatos alatt azt értettem, hogy sosem elborult aggyal teszem, tudom mekkorát ütök inkább csak legyintek, nem arról van szó, hogy szakad a cérna én pedig neki esek mint valami idegbeteg tehetetlenségemben! :) Szerintem viszont fontos az, ahogy te is mondtad, hogy utána bocsánatot kérjünk, hisz én sem azért csaptam a kezére, mert ez nekem jól esett, hanem hogy megóvjam olyantól, ami miatt komolyabb baj is történhetett volna. Mivel az én lelkemnek sem esett jól, ezért tartottam fontosnak, hogy megszeretgessem, megbeszéljük miért is kapta, és hogy nekem sem jó őt bántani! Talán a pici lányom születése miatt is vagyok még ilyen érzékeny, de amikor azt mondta hogy adjak puszit a "bibises" kezére, és miután kapott, azt mondta szeret és megígérte jó fiú lesz, bizony könnybe lábadt a szemem! :)

A nagyis dologban teljesen egyetértek veled. Engem gyakran passzoltak le a nagyihoz, főleg szünetekben oviban, iskolában, mert a szüleim dolgoztak, viszont mindig hihetetlenül nagy bandázások voltak a szomszéd gyerekekkel, és a mai napig jó emlékekkel tölt el, ha azokra a nyarakra gondolok, így még fontosabbnak tartom, hogy a mamák szerepet vállaljanak a gyerekek életében. Természetesen azért ott is vannak határok, viszont pl ha büntetni kell valamiért, és én nem vagyok ott, akkor a nagyi is a mi módszerünket alkalmazza, nem egy teljesen másikat. Tehát a gyerkőc ott sem tehet meg persze bármit, de azért jóval engedékenyebbek és elnézőbbek a mamák, mint mi itthon a párommal. Ez szerintem abszolút természetes, nem is az ő dolguk nevelni az én rosszcsontjaimat! :) Szerencsémre még úgy is nagy segítségeim, hogy ilyen messze laknak! :)