Miért hiszi az emberek többsége azt, hogy a gyermeket verni kell?

Vox humana.

Eszter, éppen ezen gondolkodtam én is, amióta ezt a lavinát gyanútlanul elindítottam - mint olvastad, a kijelentésemre érkezett 70 ellenkező vélemény miatt, miszerint, a gyermeket igen is, meg lehet ütni.

Hogy miképpen is volt? Hiszen mi is panelben laktunk, ami nekem akkoriban kellemes és jó otthonnak tűnt. Szerettük. Jól éreztük benne magunkat, még nem indult meg a nagy támadás a lakótelepek ellen, igaz, a fenntartási költségek is mások voltak. Persze a jövedelmek is, és talán kevésbé volt frusztráló az élet, hiszen nem láttunk, szétnézve, óriási gazdagságokat. Kár, hogy így történt, hogy az országban a dél-amerikai modell valósult meg, amitől annyian óvták hazánkat 20 évvel ezelőtt. A kialakult helyzet, jól mondod, mindenképpen közrejátszik a mai általános ideges hangulatban.

A legfontosabbnak a kimutatott szeretetet tartottam, a leghatékonyabb nevelési eszköznek véltem, és a megértést. Azóta ez utóbbi jelentőségét sokadik hatványra emeltem gondolkodásmódomban, unokáimmal foglalkozva. Soha nem tűrtem, hogy bosszantsák fiaimat szánt szándékkal, ami némely felnőttnek kedvelt játéka. Megvédtem őket, ha kellett, mint mondtam, férjemmel szemben is. Csak egyszer kellett.

Igazad van, más idők voltak, a család a mi szemünkben megingathatatlan egység volt, szövetségnek tekintettük, és fel sem merült bennünk szétesésének vagy szétverésének lehetősége, amit, természetesen, a gyermek megérez. Ha kis nem mondják előtte, érzi, hogy ingó talajon áll apró lábaival.

Konkrétan eszközre, arra emlékszem, hogy nem jöhetett ki a rosszul viselkedő a szobájából, de mindig elmondtam ilyenkor, hogy nekem kell megtanítanom, mit szabad tennetek és mit nem, mert ha ezt idegenekre hagyom, akkor nagyon rossz sorsotok lesz. Eszköz volt a "nem beszélek veled", ami nagyon nagy büntetés.

Az esetleges hisztiket hagytam lecsengeni - arra gondoltam ilyenkor, nehogy felidegesedjek, hogy milyen szép erős hangja van az én gyermekemnek. De sosem lehetett a követelőzés fegyvere, így élét veszítette.

Szomszédok vagyunk fiamékkal, nyolcéves unokám rendkívül érzékeny kisfiú. Hajlamos volt a hatalmas kitörésekre, ilyenkor anyja áthozta hozzám, csendesen,suttogva beszélgettem hozzá, és 5-10 perc múlva mosolyogva, kézen fogva érkeztünk haza. Menyem ma is emlegeti.

A kétévessel már jobban tudunk bánni, egyszerűen eltereljük figyelmét, mint a kedves, háromgyermekes édesanya írta. Ha sír, kifaggatjuk bánatáról, mielőtt az nagyobb érzelmi hullámmá válna. Rossz kedvében sosem cikizzük. "Menj innen!" küld el, mire én mosolyogva, hogy "jó, megyek". Ha azt mondja, nem szeret, az a válaszom,hogy én viszont nagyon szeretlek. Sohasem azt mondjuk neki, hogy mit NE tegyen, mindig azt, hogy mit tegyen. Húzza a kiskutya szőrét? "Szeretjük Zsuzsit, és szépen simogatjuk", mondjuk neki. Biciklijével igyekszik elütni Tomit? "Nagyon ügyesen biciklizel, ki tudod kerülni a kutyát?"

Az etetőszékben feláll, ahelyett, hogy ne állj fel, "maradj szépen ülve!" "ülj le!" És így tovább. Tudja, hogy a lépcső veszélyes, a kávé forró, keserű, sőt szúr, vág, a teknőc harap, Picurka harap. Minden rosszat elsorol amikor olyasmivel találkozik, amitől távol kell tartania magát. Mert az ő fejében így állt össze a TILOS.

Igazad van, nem sejtettem, hogy indulatokat váltok ki, hogy első megjegyzésem, amit élcelődésnek szántam, ilyen megítélés alá esik. Gyermeket nevelni sok munka, nagy feladat. Mégis a legszebb, legfontosabb és legértékesebb tevékenységünk, bármi is mellette hivatásunk. És mindenkinek mondom, hogy eszem ágában sem volt itt idegeskedni, csak hát a leírt szó más, mint amikor valamit hangsúly kísér. Nyugalmam és lelki békém alapja, hogy jól teljesítettük legfontosabb feladatunkat férjemmel, fiaim olyan emberek, amilyeneknek megálmodtuk őket. S kérdésemmel, azt hittem, talán bárkit meggyőzhetek, hogy indulatok nélkül is lehet gyermekeinket a jó útra terelgetni. Üdvözlettel, Klára

18:14 Sok szép gondolatot írtál nekem, köszönöm. Gyermeked iránti felelősségérzet és szeretet árad soraidból.

Ha partnerednek tekinted gyermekedet, már most,akkor mindig is jó viszonyban lesztek, ebben biztos vagyok.

Ismerem azt a szituációt is, amikor csakis magadra számíthatsz. Családomtól, rokonaimtól távol éltünk, magamnak kellett mindig mindennel boldogulnom - elfoglalt férjem segítségével. Menyemnek valóban irigylésre méltó helyzete van - én csupán egyetlen vagyok azok közül, akik szeretetükkel körülveszik őt, népes családja szinte öleli, karjában tartja. Persze az ilyen szituációt ki kell érdemelni, neki sikerült, és szerencsésnek is kell lenni hozzá. Én is szerencsés vagyok, vele.

A legfőbb vád itt ellenem folyton az - bár változatlanul állítom, nem NEM rólam folyik a vita -, hogy nem fogadom el mások véleményét. Bizony, maradék nélkül elutasítom, hogy a gyermeket megütni szabad. Vajon aki ezt állítja, szabad, és egyre csak kiáll a legyintgetés jogossága mellett, felháborodna-e, ha őt legyintgetné munkahelyi főnöke vagy férje? Csak úgy, hogy jobb útra térítse, hiszen talán valamit már ezerszer megmondtak neki. Most majd jön a felzúdulás, hogy ez nem ugyanaz! Mennyiben más? Hogy mi tisztában vagyunk jogainkkal, miszerint nem vagyunk verhetők, miközben kicsikénk csupán meglepődik, mint írta valaki, hogy az, aki számára az egész világ, akitől minden jó, maga az élet jön, az bántja őt?! A lelki sérülések felnőtt korban jelentkeznek, s ki tudná megmondani, hogy egy-egy általunk ártalmatlannak tartott szituáció milyen következményekkel jár?

A kisgyermek, amikor úgy viselkedik, hogy elszakad tőle a cérna, maga is szenved. Vigasztalásra szorul. Mint technikát elmondanám,amelyet én is tanultam valaha, hogy ha az üvöltő gyermekhez suttogva kezdünk beszélni, akármiről, de legjobb arról, hogy mennyire szeretjük őt, és ő milyen jó kislány vagy kisfiú, szinte nyomban abbahagyja az ordítást, hegyezni kezdi fülét, mert hallani akarja a szavakat. És hangsúlyoznám, hogy a nyűgös, nehezen elviselhető gyermeknek rossz a közérzete éppen, ezért olyan, amilyen, s ha ezt átgondolva részvétet érzünk iránta, mindjárt könnyebb helyzetben vagyunk. És ő is, természetesen.

Hibáztam-e? Minden rossz, amikor visszagondolok életemre, hibámból származott. Olyankor én hibáztam, és hibázok ma is; annyit sikerült megtanulnom mostanra, életem végére, hogy mindenkinek joga van hibázni, de viselni kell a következményeket, és még inkább, okulni kell belőle. Lehetőleg csak egyszer kövessük el ugyanazt a hibát.

De itt, hogy bármilyen okból a gyermeket megütni szabad, ezt elutasítom, és ez NEM hibám, nem makacsságom, mert NEM AZ ÉN IGAZAMRÓL van szó, hanem a nekünk kiszolgáltatott gyermekéről.

Aki úgy érzi, hogy dramatizálom a helyzetet, szerintem azért érzi úgy, mert titkon bántja őt, hogy csak így tud felülkerekedni egy-egy nehéz helyzeten. A legjobbakat kívánom mindenkinek.

14:36 Azért pontoztak le, mert abban tévedsz, hogy mindenki úgy neveli a gyermekét, ahogy akarja. Nem minden esetben. Vannak aktuális, azaz elfogadott normák, amelyeket a gyermeknevelésben is betartani kötelező. Az ENSZ alapokmányában is le vannak fektetve a gyermek JOGAI, és a magyar alkotmányban is. Ezeket megsérteni már a bűntett kategóriába tartozik.

Persze tudom, hogy Te másképpen érted ezt az ügyet, valami olyasmire gondolsz - fejtegetem -, hogy a gondos szülő maga határozhatja meg gyermeke nevelésének eszközeit. És ez így van. És a szerető szülő, a gondos, fegyelmezett édesanya túl nagyot tévedni, valóban képtelen. Mert azt akarja, ami gyermeke javára van, és eszerint cselekszik. Úgy neveli, ahogy ő akarja, és jól van így.