Primitívvé és demotiválttá tett a gyereknevelés. Másnál is van ilyen? Mikor növöm ki ezt?

Régebben minden nap olvastam híreket, képben voltam, néztünk a férjemmel dokumentumfilmeket. Gyerek előtt edzeni jártam, figyeltem arra mit eszem, csinos voltam, állandóan a fodrásznál ültem, szőkítettem a hosszú hajam. Az utcára smink nélkül és hajvasalás/göndörítés nélkül ki sem léptem volna. A férjemmel jártunk vacsizni, moziba, színházba.

Az első gyerek után még a hírolvasás, valamennyi hajfestés megmaradt + megszereztem a közgazdász diplomám. Már elkezdtem hízni, ritkábban jártam fodrászhoz, de kikapcsolódni sosem mentem.

Na mióta megszületett a kistesó úgy érzem minden napom a túlélésről szól. A korábban írt dolgok közül semmi nem maradt meg. Kényszerevő lettem, a gyerekek ordításait hallgatva idegből édességgel tömöm magam. Ha az éjszakai szoptatásoknál időm tableten a férjem által "szarként" említett sorozatokat nézem, ami csak szórakoztat. Énidőm 0. Fogalmam nincs róla mi megy a világban, itthoni ruhában, leélten járok el itthonról és a legrosszabb, hogy az ég adta egy világon semmilyen belső kényszert nem érzek arra, hogy változzak. Csak vagyok. A férjem tegnap màr szóvá tette elég keményen, hogy szégyell engem. Ha felidegesít ő vagy a gyerekek akkor azonnal megyek édességet enni.... Utálom ezt.

(A gyerekeimmel vért izzadok, segítségem nincs.)

Jobb lesz szerintetek valaha? Visszakapom önmagam?