Az én okos 2 éves kisfiamnál ma diagnosztizáltak autizmust, most az öngyilkosságon gondolkodom, hogyan tovább?

Szerintem nem kín.

Egyrészt a Te nézőpontod szerint rossz neki, mert Te azt veszed alapul, ahogy egy nem autista létezik.

Neki ez fel sem tűnik, más világban él kicsit.

Másrészt nagyon jó eszközök állnak rendelkezésre, hogy megkönnyítsük az életüket. Pl. napirend, én-könyv, az a kis képes kommunikáció. Az a lényeg, hogy alkalmazkodni kell a világukhoz, nagyon meg lehet könnyíteni az életüket.

Kedves Kérdező!

Kérlek nyugodj meg! Még semmi sem biztos! Tanárként dolgogom egy vidéki általános iskolában,ahova jár egy testvérpár. Az idősebbik a diagnózis szerint autisztikus tüneteket mutat, a kisebbik enyhén autista.Mindketten értékes tagjai az iskolának. Az idősebb jeles tanuló,jár művészeti foglalkozásokra (zene, képzőművészet), a fiatalabb kitűnő!!! tanuló. Csodálatos, hogy a fejlesztésekkel, pozitív, támogató pedagógusi és szülői hozzáállással mennyi mindenre képesek lehetnek ezek a gyerekek!

Fel a fejjel!Bárhogyan is alakul, lehetőségeid szerint támogasd a gyereked!

Nem én látom így. Ők mondták. Felnőttként derült ki, hogy azok. Szegényeknek egyedül kell megbírkózni az élettel.

Illetve van egy akit nem közelről ismerek csak munkatársam. Mindenki utálja és megveti szerencsétlent mert nem tud normálisan viselkedni. Kényszermozgásai vannak. Büdös ha nem szedi a gyógyszereit agresszív.

Van egy nyolcadikos tanítványom, SNI-s, autizmus diagnózissal. Nagyon meglepődtem, amikor ezt megtudtam róla. Régebben jellemző volt rá, hogy hamar bepöccent és kellett pár perc, míg megnyugodott, de kb. ennyi látszott az állapotából, és lássuk be, ahhoz nem kell autistának lenni, hogy valaki ingerlékenyebb legyen az átlagnál.

Mostanra lenyugodott, egy kedves, jó humorú, imádnivaló kamasz. Senki meg nem mondaná róla, hogy autista.

Kedves Kérdező!

Először nyugodj meg! Olvass a témában, beszélgess fórumokon, olyanokkal akik hozzád hasonló helyzetben vannak.

Az autizmus egy nagyon széles skálán mozgó betegség. Van olyan aki teljes életet él vele van olyan , aki erre nem képes, de hogy ne lenne boldog azt kétlem.

Van egy 13 éves öcsém. Ő autista. Simán született, komplikáció nélkül, nincs kitől örökölhette volna. Sajnos valóban nem tudják a pontos okát. Vannak tanulmányok, amire arra mutatnak rá, hogy mi az ami hozzájárul, de konkrét okot egyik sem nevez meg. És nem is ez a lényeg. A helyzet adott. Sajnos.

Az öcsém súlyosabb eset az itt leírtaknál, mégis csak 5 éves korában diagnosztizálták véglegesen.

Ő a testi kontaktust nem bírja (bírta) elviselni. Már egész kicsi korában nem lehetett váratlanul megsimogatni. Ölbe venni még a szülei sem tudták. Apuék mindig ráfogták, hogy örökmozgó. Mikor 3 évesen még nem beszélt, akkor kezdtek el komolyabban foglalkozni a problémával. 5 évesen kezdett el beszélni, akkor viszont folyékonyan és mint kiderült addigra már olvasni tudott. A mai napig imád olvasni. Amikor kap egy új könyvet (amit egyre nehezebb neki venni, mert már rengeteg van) olyan örömet látni az arcán, mint egy átlagos 13 évesnek, amikor Iphone-t kap. Szóval senki ne mondja, hogy egy autista nem lehet boldog, csak őket más teszi boldoggá.

Folyamatosan fejlődik. Valószínűleg ő soha nem lesz képes az önálló életre, ez azonban nem minden autistára igaz. Ha látnád, hogy a fejlesztések óta, honnan- hová jutott el, talán nem lennél ennyire kétségbe esve.

Speciális iskolába jár. Tud írni, olvasni, számolni. Ha ilyen ütemben fejlődik még szakmát is tanulhat. Korábban rohamot kapott, attól ha valaki váratlanul megérintette. Ma már lehet vele tömegközlekedési eszközön is utazni. Eleinte, ha kérdeztél tőle valamit csak a kérdést ismételte el, mint egy hangfelvétel. Ma már kommunikál. Igaz, hogy a hangja érzelemmentes, és a hangsúlya sem mindig megfelelő, de válaszol a kérdésekre érthetően. Megtanulta kezelni a számítógépet, zenét hallgat. Önállóan eszik, fürdik, öltözik. A speciális fejlesztések előtt ezek mind gondot okoztak neki.

Apuéknak az a legnagyobb félelmük, hogy mi lesz vele ha ők már nem lesznek.

Elmondásod alapján a te fiadnál nem is súlyos a helyzet. Képzeld el ha az öcsém, ilyen sokat fejlődött, mire viheti a te fiad. Akár élhet teljes életet is. És biztos vagyok benne , hogy ők is boldogok, csak nem az teszi őket, boldoggá, ami minket.

Szóval fel a fejjel. Sok erőt és kitartást kívánok neked.

Kedves Kérdező!

Nem olvastam végig a válaszokat. Magam is érintett vagyok, lányom autista. Természetes, hogy elsőre a szülő összeomlik! Ez egy gyászfolyamat, amin végig kell menni szépen! Meg kell gyászolni az egészséges gyermek, a "normális" élet képét, amivel a gyermekünket világra hoztuk.

Vannak, akik csak később jutnak el a gyászig, eleinte tagadásban vannak, mások túlkompenzálnak (ahogy én is tettem), és csak egy idő után vallják be maguknak, hogy nem erre vágytak!

Magadat semmiképpen ne okold: ez egy genetikai véletlen. Már a fogantatáskor eldől, hogy valaki autista lesz. 1% az esélye.

Az autizmus egy spektrum, vannak rajta súlyosabb esetek is, és vannak, akik abszolút teljes életet tudnak élni, sőt, egészen kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkeznek. Nem betegek, csak mások, mint az átlag. Másképp "normálisak". Amerikában van egy olyan mozgalom, ami azt hirdeti, hogy nem csak egyféle normális agyműködés létezik, hanem a világnak mindenféle agytípusra szüksége van, az autistákéra is. Tény, hogy a világ legnagyobb újításait, felfedezéseit mind az autistáknak köszönhetjük! Temple Grandin, a ma élő leghíresebb autista mondta: ha a világon nem lennének autisták, akkor az emberiség a mai napig ülne a barlangban a tűz körül.

Ha túl leszel a gyászodon, te is fel fogod tudni fedezni az autizmus csodálatos világát. Az én lányom már lassan 10 éves, és hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen különleges csodát nevelhetek! Meg kellett tanulnom az ő gondolkodását, meg kellett tanulnom autiul, a lányom révén több tucat autizmussal élő személlyel (gyermekekkel és felnőttekkel) ismerkedtem meg, és egyáltalán nem bánom.

Ajánlom figyelmedbe ezt az írást:

[link]

Nincs vége az életednek, csak egy új kezdődik, ami nem ugyanolyan, mint amilyet elterveztél, de nem is rosszabb annál! Csak más!

Picit beleolvastam mégis a válaszokba, és látom, az iskola-megbélyezgés dolog az, ami aggaszt.

Nos, eltitkolni nem lehet. Ma már a legkisebb gyanú esetén is küldik a gyermeket a szakértői bizottsághoz. Nem iskolában, már óvodában!

Tanító nénink mesélte, hogy volt olyan szülő, aki megpróbálta eltitkolni, hogy a gyermeke sajátos nevelési igényű, de pár hónap után a suliban már érzékelték a másságát, és küldték a szakértői bizottsághoz. Ekkor derült ki, hogy már jártak ott...

Egyébként még csak két éves... nagyon sokat fejlődhet az iskoláig, könnyen lehet, hogy integrálható lesz, és ha az, akkor a helyi iskolának is fel kell vennie, ha a környéken nincs más lehetőség. Nagyon sok auti jár normál iskolába, de ez teljesen állapotfüggő. Sok időtök van még, hogy kiderüljön, hogy milyen iskolatípus lesz számára alkalmas, és a fejlesztés tényleg csodákat tesz! Az én lányommal oviban még komoly problémák voltak, de másfél évnyi fejlesztés elég volt ahhoz, hogy normál iskolában teljes mértékben megállja a helyét. (Jelenleg harmadikos és kitűnő tanuló.) Ismétlem, mindezt úgy, hogy az óvoda legproblémásabb gyermeke volt!!!!

Sajnálatos, hogy a diagnózishoz a szülők nem kapnak semmiféle segítséget, pedig nagyon fontos lenne segíteni a feldolgozást.

Az, hogy pervazív zavar kódot kapott, biztató! Nekem a Vadaskertben mondták, hogy a súlyosabb eseteket már 2 évesen tudják egyértelműen diagnosztizálni, az enyhébbeket viszont csak 4-5 éves kor körül. Az, hogy kapott valamilyen kódot, arra jó, hogy kapjon fejlesztést. Minél előbb kezditek, annál jobb!

De hidd el, a legfontosabb, hogy el tudd őt fogadni olyannak, amilyen. Az, hogy önmaga lehet, és szeretve van olyannak, amilyen, a leginkább fejlesztő hatású! Ezt tapasztalatból írom!

Lesznek nehézségek, igen. De ha te úgy tekintesz a gyermekedre, mint egy különleges kis csodára, aki megérdemli, hogy elfogadják és tiszteljék, akkor a környezet is így fogja kezelni! Ahogyan te viszonyulsz az autizmushoz, úgy láttatod másokkal is ezt az állapotot.

Én a magam részéről csakis pozitív tapasztalatokról tudok beszámolni, nagyon sok segítséget kaptunk/kapunk mindenhonnan.

Az autizmus "csak" egy tulajdonság, nem szabad ellenségnek tekinteni. Ha nem tekinted annak, akkor jó baráttá tud válni.