Szerintetek miert traktaljak a kezdö, kikeszült, nem alvo anyukakat sokan azzal, hogy kisgyerek kis gond nagy gyerek nagy gond, amikor ez nyilvanvaloan nem igaz?

Bocsi, csak az első oldal végéig jutottam az olvasásban, szóval lehet, hogy már írta valaki, vagy lehet, hogy már teljesen más irányba terelődött el a beszélgetés (kicsit úgy tűnik, hogy igen), de azért leírom: Nem csak csecsemő és kamasz létezik, a kettő között még van pár életszakasz. Egész más gondok vannak pl. egy kétévessel, sokak számára ez az egyik legborzasztóbb időszak, amikor bármit akar a szülő, a gyerek kapásból tiltakozik, dacol, hisztizik. Pedig amúgy imádnivaló tud lenni egy ekkorka gyerek, de mégis, gyakran kiborítóak ilyenkor a szülő számára. Aztán ott az ovis kor, amikor megint más jellegű gondok vannak, és az iskolás kor, mi most pont ebben vagyunk benne. Megmondom őszintén - bár én is egyedül neveltem pici korában a fiamat - amióta iskolás, sokkal többet idegeskedek, mint amikor csecsemő volt. Pedig már nem egyedül vagyok vele, és már ugye elvileg "nagy" hétéves. Igaz, lehet már éjszaka aludni, akár reggel is, ha megkérem rá, nem ébreszt fel hajnalok hajnalán. Nem kell kétpercenként ugrálnom hozzá, megérti, hogy mondjuk éppen telefonálok, éppen olvasok valamit, éppen fürdök, stb. Már ki tudja várni a sorát. Fogjuk rá, hogy el tudja azt is mondani, ha valami baja van, legalább is olyasmit, hogy éhes, szomjas, fáradt, fáj valamije.

DE: egyedül hagyni őt még nyilván nem lehet, legalább is hosszabb időre nem, bár van, aki az ekkora gyereket már otthon kisebb időre egyedül hagyja, én még nem merem, pedig megbízható, inkább én vagyok a parás ilyen téren. Aztán, sok dologban még ő is segítséget igényel, enni még nem ad magának, bár már próbálkozna, de a kenyérvágó kést nem adnám a kezébe nyilván. Aztán ott az állandó rohanás. Nem akarlak felbosszantani, de azt kell mondjam, te még könnyen vagy, mert otthon vagy, nem dolgozol még. De majd ha már dolgozol is... Mert nálunk sajnos minden hétköznap a rohanásról szól. Reggel időben elkészülni, suliba beérni, hogy fél nyolcra a munkahelyemen legyek, utána négykor úgy rohanok el, mint akit puskából lőttek ki, hogy ne az én gyerekem legyen már megint az utolsó, akit hazavisznek (a párom sajnos később végez, mint én, szóval ez a rohanás minden nap az én reszortom), ja, és teszem hozzá, busszal kell ezt a mutatványt végigcsinálnom, és minden nap versenyt futok az idővel, hogy amikor négykor kilépek a munkahelyemről, elérjem a négy óra három perces buszt. Aztán jön az, hogy ha a suliban nem végzett a gyerek a tanulnivalóval, akkor még azt itthon be kell fejezni, vagy ami éppen nem megy neki annyira, azt gyakorolni. Nem arról van szó, én szívesen tanulnék vele, ha ebéd után haza tudnám hozni, mert itthon lennék, de délután ötkor már nem sok kedvem van hozzá, arról nem is beszélve, hogy a gyerek is rohadt fáradt már ilyenkor. És ha belegondolok, hétköznap összesen jut három óránk arra, hogy tényleg együtt legyünk, hiszen öt óra, mire hazaérünk, nyolckor megy lefeküdni, aztán ennyi. És akkor még ott van az, hogy nem biztos, hogy az elsős gyerek olyan szuper jól érzi magát az iskolában, nem biztos, hogy a tanítónő megfelelően kezeli a felmerülő problémákat, nem biztos, hogy a gyerek mindenről beszámol otthon. Az elmúlt két hónapunk arra ment rá, hogy valahogy dűlőre jussunk az osztályfőnökkel meg a gyerekkel, hogy most akkor tényleg a gyerek annyira kezelhetetlenül rossz, vagy a tanítónéni szeret ennyire mindenért beírni. Hidd el, volt nem kevés álmatlan éjszakám amiatt, mert tehetetlennek éreztem magam, mert azt láttam, hogy az amúgy nagyon is értelmes gyerekem folyamatos kudarcként éli meg az iskolát, pedig azt még a tanárok is elismerték, hogy nincs az eszével semmi gond, egyszerűen csak nehezen illeszkedik be, nehezen szokja meg a szabályokat. Az összes ezzel kapcsolatos idegeskedést szívesen lecseréltem volna az egész csecsemőkori stressz-adagra.

De persze, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, ezzel nem is vitatkozom, csak nem kell azt mondani, hogy mások állítása nem igaz, főleg olyan esetben, amit még nem tapasztaltál meg. Kívülről biztosan úgy tűnik, hogy egy nagyobb gyerekkel minden tök egyszerű, de amíg nem vagy benne, nem tudhatod. Én sem tudom, hogy milyen lesz majd egy kamasz gyerekkel, de biztos annak is meglesznek a nehézségei, amiket akkor a legnehezebbnek fogok érzékelni.