Hogyan tudnam a gyerekeinknek megmagyarazni, hogy lelkileg nem tudom tovabb elviselni a felesegem banasmodjat es szeretnek elvalni?

A hazassagunk negyedik eveben kezdodott, hogy a felesegem idorol idore hirtelen felindulasbol megutott. Sohasem szenvedtem horzsolasoknal, karmolasoknal nagyobb serulest, de nagyon stresszeltek ezek az incidensek, mivel en sohasem utottem meg sem ot, sem a gyerekeket. Mai perspektivabol nezve persze jobb lett volna mar az elejen elvalnom, de az elso incidensek idejen az idosebbik gyerek alig egyeves volt, es nem akartam elvesziteni. Azt is remeltem, hogy ha sikerul jobb allast kapnom, akkor javulni fog a helyzet, mert tobbek kozott az anyagi problemaink okoztak a felesegem ingerultseget. Kesobb, ahogy a gyerekek nottek, tobbszor is elofordult, hogy a bantalmazas miatt elmentem otthonrol, a munkahelyemre, de a gyerekek hazahivtak, mert nagyon hianyoztam nekik. Ok mindkettonkhoz ragaszkodnak, es ezert szeretnek, ha egyutt maradnank. Mostanra az anyagi helyzetunk rendbe jott, mert jo allasom van, de sajnos az otthoni helyzet nem javult. A fizikai bantalmazas csokkent, de idonkent meg elofordul, a verbalis bantalmazas viszont nagyon gyakori, es a felesegem immar teljesen elhidegult tolem. Kizartnak tartom, hogy a hazassagunk rendbe tudjon jonni, igy eljutottam a valas gondolataig, a gyerekek viszont tovabbra is azt akarjak, hogy maradjak. Ok a hosszu megszokas folytan termeszetesnek veszik, hogy az anyjuk idonkent kiabal veluk, illetve velem, es mivel oket (az incidensek dacara) ketsegtelenul szereti a felesegem, valoszinuleg nem fogjak fel a problema sulyat. Megprobaltam nekik megmagyarazni, de nem sikerult, a legutobbi bantalmazas soran eppenseggel nekem mondtak, hogy en kerjek bocsanatot azert, mert ugymond felbosszantottam a felesegemet (aki ezert megutott). Attol tartok, hogy ha elvalok, akkor elvesztem a bizalmukat es ugy erzik, eltaszitottam oket magamtol, de igy megsem birom leelni az eletem hatralevo reszet. Most mar mindket gyerek tiz eves mult.