Hogyan dolgoztad fel a válásodat lelkileg?

Én 7 év után mentem hozzá ahhoz az emberhez, akivel együtt éltem, mert azt hittem, sosem fogok kelleni másnak, és a házasság majd meghozza a boldogságot. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Addig is egy érzelmi bántalmazó volt, azt élvezte, ha ő lehet a jó, én meg a rossz, és ezt tökélyre is vitte, én viszont nem szerettem őt, és mégis hozzámentem, tehát gyakorlatilag csúcsra járattam egy élethazugságot, szóval én se vagyok jobb. Ő se szeretett, nem érdekeltem egyáltalán, csak az alávetettségem felelt meg neki, kényelmes volt. 3 évvel a házasságkötés után szerencsére elváltunk, nem volt egyszerű, mert nem akart engedni először, plusz anyagilag is "bosszút állt", de én nagyon megkönnyebbültem, amikor végre már soha többet nem kellett vele találkoznom. Utána még évekig kísértett, féltem tőle, álmodtam vele, azt álmodtam, hogy muszáj visszamennem hozzá, és sírva ébredtem... igazság szerint még ma is előfordul, pedig már 6 éve volt. Azóta megtaláltam a szerelmet, anyagilag helyrejöttem (ki a mínuszból), és közösen vettünk egy lakást, amelybe pár hónapon belül be is költözhetünk és már elkezdtünk gondolkodni a gyerekvállaláson. Az esküvőt viszont nem erőltetem... szerencsére ő sem :D

29 évesen váltam, amikor kimondták, már 30 voltam, de az elköltözéstől számolom. Ma 35 vagyok.

Az én történetem: megismerkedtem egy férfivel akiről azt hittem a minden, annyira szerelmes voltam, hogy nem láttam mennyire nagy hibát követek el. Válófélben volt, a felesége hagyta ott egy másik pasiért, én marha meg sajnáltam, a támasza voltam, ott segítettem lelkileg ahol tudtam. Összeházasodtunk, majd lett egy kislányunk (neki már volt az előző házasságából ikerlányai - nem volt konfliktusmentes a láthatás, a gyerekekkel való kapcsolattartás mert anyuka a legfinomabb kifejezéssel élve is egy kretén mai napig is). 4 éven keresztül nem vettem észre az alamuszi stílust amit képviselt a (volt) férjem. Közben kiderült, hogy az előző feleség bosszúból lépett le egy másik pasival, mert megcsalta. Idén januárban én is kaptam egy szép üzenetet a szeretőjétől, akivel akkor már egy éve együtt volt, leírta, hogy mennyire szeretik egymást és, hogy komoly kapcsolatban vannak, a férjem külön akarja folytatni... hideg zuhanyként ért, mert az én férjem annyira sunyi módon kezelte az egészet, hogy még csak annyira sem volt hajlandó, hogy leüljön velem beszélni, hogy neki ez így nem jó, és inkább kilépne. Mert joga van mindenkinek boldognak lenni és szerelmesnek, az én nézőpontom szerint is, de ennek valahogy nem ez az elintézés módja. Mint kiderült a lányka éppenhogy betöltötte a 20 évét (a férjem 40+), munkája nincs, most azzal tölti a nyarat, hogy a párja három gyerekét pesztrálja és ilyenkor még azért jófej mindenki a másik kölkével. (egészen addig, amíg nem neked kell 0-24-ben gondoskodni róluk, elviselni a hisztit és kezelni a problémákat - bár én szerettem nagyon a másik két kislányt is és nem okozott gondot, na de én a magam 39 évével kicsit kiforrottabban tudom kezelni a dolgokat) Őszintén nem zavar, mert nekem jól jön az ingyen bébiszitter, alig 2 éves a kislányunk a másik kettő 9.

Az viszont iszonyatos módon tud fájni még mindig, hogy nem érdemeltem annyit, hogy még csírájában a dolognak leüljön velem és megmondja a frankót. Biztosan voltak dolgok amiket én is rosszul csináltam, sok hibám van, elismerem. De a hazugság soha nem tartozott a hibáim közé. Átverni a társad, aki veled van minden nap, átérzi a rosszat és jót egyaránt ami veled kapcsolatos, a legnagyobb gerinctelenség. Persze, mert mindenkinek egy élete van, és legyen boldog, menjen a szíve után bla bla...jah, csak éppen annak is egy élete van akit átvertek és megcsaltak.

Hónapokig az önbizalmam a béka segge alatt volt, miközben ő úgy viselkedett, mint egy bolond, üvöltötte, hogy ő azt csinál amit akar, és megkaptam, hogy valamennyire még szeret minket, de már nem annyira. Voltak problémáink, a gyerek születése után depresszióval küszködtem, lelkileg talán nem voltam olyan erős sem, mint amennyire kellene amikor gyereke születik az embernek. Na de egy házasságban vagy hosszú kapcsolatban vannak hullámvölgyek, ki kell belőle lábalni, különben megette a fene az egészet. És nem, nem az a megoldás, hogy lelépek mással, mert vele biztosan másabb lesz. (egy ideig biztosan...) Amikor tehetetlenségemben és szomorúságomban megmondogattam a magamét neki, akkor primitívnek titulált és intellektuálisan nem illek hozzá, valamint ideológiailag mi különbözünk. (diplomás ember vagyok, jó állással és megfelelő szintű életszínvonallal rendelkeztem mielőtt megismerkedtünk akkor is...de nem is ez a lényeg, mert régen kinőttem abból, hogy azzal foglalkozzak mások mit gondolnak rólam.

Alig tettem ki a lábam a lakásból, alig költöztem el, máris ott volt a leányka, és nem kellett sok idő már együtt mentek a volt anyósomhoz a gyerekekkel, mintha mindig is egy család lettek volna. Közös nyaralás, közös vasárnapi ebédek, a világ legtermészetesebb módján, kitörölve az előző lakástölteléket mindenhonnan.

Most tartok ott, hogy kezdem az új otthonomat megszokni, a lakás kezd az én ízlésemnek megfelelően alakulni, mert nagyon szeretek barkácsolgatni benne. A kislányunkat sajnálom, a szívem szakad meg érte, nap, mint nap azon vagyok, hogy boldoggá tegyem őt, az apjával pedig egy normális, korrekt kezelhető (szinte baráti) viszonyt próbálok ápolni az ő érdekében. Nagyon nehéz, főleg úgy, hogy azt vettem észre, (és ahogy kiderült a megcsalása onnantól kezdve ez igaz), hogy amikor a lány nincs a közelében olyankor teljesen normálisan kommunikál, sőt! Mélyebb dolgokról is beszél velem. A probléma ott kezdődik, amikor a drága a közelében van - na olyankor mintha skizó lenne, 360 fokos fordulat.

Próbálom feldolgozni az egészet, nem aláztam meg magam, februárban adtam neki időt anno, hogy átgondolja a családunkat, a közös életünket, a gyermekei életét. Ahelyett, hogy magába szállt volna, ahogyan én tettem, eltűnt, azt sem tudtam hol van merre jár, kiderült, a szeretőjével volt gondolkodás helyett. Semmit nem akart megbeszélni, sem átgondolni, ő szerelmes és kész. Hát akkor nincs mit tenni. Csak legalább átbeszéltük volna...

Kérdező, én átérzem a helyzeted. De te olyan fiatal vagy még, én 39 vagyok, és nem adtam fel, dolgozom, jól keresek vele, és megpróbálom jól érezni magam, még akkor is, ha a családom örökre széthullott. Valami eltört bennem is, összeragaszthatatlan már, de az élet megy tovább. Kitartást kívánok neked!!!!

Nekem nem annyira a válást kellett feldolgoznom, hanem inkább azt, hogy egyáltalán mit kerestem én ebben a házasságban ilyen hosszú ideig... az önbecsülésem a béka feneke alatt volt, depressziós voltam és pánikbeteg.

Kijönni sikerült, de újjáépíteni az életem már nem... úgyhogy én végül szakemberhez fordultam és nem bántam meg egyáltalán!

Csak tőmondatokban írnám le a történetem remélem nem baj.

Tizenkét év után csalt meg az akkor már feleségem. Minden borult, elég lentre kerültem lelkileg, igaz ebből mások nem sokat láttak. Kerestem új hobbikat, jobban eljártam baráti társaságba, tudtam ha ezt nem teszem, akkor megzakkanok.

Kellett idő bőven mire nem kerestem az okokat, hogy ki mennyire hibás, hogyan lehetett volna másképp stb...

De most már ez is csak a múlt, egy rossz emlék. Nem igazán gondolok már rá. Sajnos most már 3 éve nincs párom, ez megint hosszú történet hogy miért nincs.

A lényeg hogy ami most neked még egy szörnyű dolog, később elhalványul, és túlleszel rajta.

Ne hagyd hogy egy idióta tönkretegyen!

Fogsz találni párt másikat az tuti.

Bocsi az offert!

4.es megkerdezhetem,milyen csillagjegyu a volt ferjed?

Kiváncsi lennék rá,melyi jegy ilyen sunyi,hazug...