Mi garantálja, hogy ha lefogyok, lesz párom?

Akkor meg mi értelme az "élőben ismerkedést" erőltetni? Pontosan erről van szó, ugyanaz a leszólítás, mint a tinderezés, nem is értem, miért sarkallnak itt mindenkit arra, hogy élőben szerezzen inkább rossz élményeket.

Megpróbáltam egyébként minden erőmet összeszedve figyelmen kívül hagyni a fentről lefele szóló, pökhendi hangnemedet és a személyeskedésedet és csak arra koncentrálni, amit mondani akartál. Ha ezt az utolsó két mondatot nem írnám meg, azt is mondanám, hogy sikerült.

Különben egy kis fun fact: nem véletlenül tanácsoltam el a... khm... "barátaimat" sem azonnali hatályú felmondással. Egyetlen kérésem lett volna hozzájuk: mutassanak be egy szingli csaj ismerősüknek és legközelebb ha találkozunk, hozzák el őt is. Erre hebegés-habogás volt a reakció, meg -ezt figyeld!- nekik nincs ilyen barátnőjük. Ez elhangzott egy kollégista csajtól, akinek csak a kollégiumban alighanem akadt vagy 15 ilyen ismerőse. Hát, ha ti így, akkor én is. Ennyit ért az, hogy minden piszlicsáré hülyeségben segítettem, én meg ennyit nem érdemlek meg? A legmókásabb az, hogy az említett csajt én hoztam össze konkrétan az egyik gyerekkel. Nos rendben, köszönöm a közreműködést, takarodjatok a 3,14csába akkor. Ha segítség kellett, akkor persze nagyon jó voltam, amikor meg én kértem egyetlen egy dolgot, akkor legyintettek, de még azt is el tudom képzelni, hogy még röhögtek is rajtam, "háhh, jól megszopattuk a dagadtat :D :D". Azóta nem is kellenek többé "barátok".

Ez volt HAT!!! éve. Már akkor is bántott, hogy egyedül vagyok, csak akkor még nem volt ilyen negatív a világképem, mert úgy voltam vele, hogy 19-20 éves vagyok, ettől csak jobb lehet. Meg a nagy francokat, ezerszer rosszabb lett.

"Te nagyon okos, mivan ha tényleg nem volt ilyen barátnőjük?"

Komolyan, egy lánykollégiumban? :D Még a matematikai esély is csekély rá. De nem is kell esélyeket latolgatni, történetesen egyszer elmentünk hozzá, és mit ad az ég? A szobatársa nem pont egy egyedülálló lány volt? :O Életem egyik legelső pofára esése volt nála. De még ha róla nem is tudott volna (amit elég nehéz kivitelezni, lássuk be), akkor is ott lett volna a húga. A fiúja, akivel én hoztam össze, szintén rendelkezett baráti társasággal - arról tudott mesélni, hogy kinél próbálkozott be, de addig már nem jutottunk el, hogy meghívja az egyik csajt. Jó, a másik kettő kb. akkora antiszoc volt, mint én, de kapásból két lányt mondtam, és akkor még ki tudja, mennyiről nem is volt esélyem se tudni. Mondjuk akkoriban rettentő igénytelen voltam, szerintem nem lett volna olyan nő, akit érdekeltem volna, de itt a szándékon van a hangsúly. Az pedig nem volt meg. Azóta meg nem tudom, hogyan és kivel kellene haverkodnom, mert az egyetemet már rég befejeztem, munkahelyen meg hála az égnek egyedül dolgozok. Ja, a hobbim. Virsliparti, ami sokszor még nálam is extrémebb incelekből áll javarészt. A másik csoportnak meg megvan a maga haveri köre.

Túlvagyok még egy visszautasításon, a sikerrátám továbbra is 0%-os. Semmi baj, legalább pont megfelelő hangulatban vagyok ahhoz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül le tudjam tiltani Facebookon és telefonon is az irritálóan nyomuló és ragaszkodó srácot, az utolsó embert, aki a barátomnak vallja magát. Neki is elmondtam párszor, hogy ez egyoldalú, de továbbra is nyomja a hülyeségeit és linkelget szarabbnál szarabb mémeket (mert ugye a barátság lényege ez), meg kölcsönkéri az autót, meg lehúz pénzzel, amit úgyse tud megadni, mert még nálam is szegényebb. Nem, na nekem most lett elegem. Kolléganőm is hívogat, gondolom, nem megy valami a munkahelyen. Hát... szar ügy, nincs az az isten, hogy én felvegyem. Van másik kollégája is, majd az segít neki, szabadnapomon hagyjon mindenki a munkával.

Az elmúlt kb. 2 hétben úgy másfél kilót fogytam. Tinderen továbbra is láthatatlan vagyok, a többi társkeresőre ismét beregisztráltam, teljességgel sikertelenül. De mondom, nem gond, visszakapja még a társadalom, amit nekem adott. Remélem, én is tudok annyi keserűséget okozni a jövőben másoknak, mint amennyit nekem okoztak. :)