Csak én gondolom úgy, hogy nem jóképű férfiként nem sok értelme van élni? 20/F

Még csak 20 éves vagy, még sokat fogsz változni, vannak, akik előnyükre öregszenek. ;)

Én most lassan 30 éves nő vagyok, de annyi idősen, mint te, teljesen más voltam. Kinézetre és belsőleg is. Elég későn érő voltam, középiskolában kezdtem pattanásos lenni, de nagyon durván. Évekig nem tudtak rajtam segíteni a bőrgyógyászok (még egyetemen is ezzel küzdöttem). Deszka voltam, a fogaim szörnyen kuszák, a hajamat mindig csak anya vágta otthon...mondanom se kell, rémesen néztem ki középsuliban..Mindezek hatására próbáltam a legszürkébb kisegér lenni, hogy senki ne vegyen észre, hogy kevebbszer csúfoljanak és alázzanak meg. Akkor én is azt hittem, hogy sosem lesz senkim, hisz a fiúk ahelyett, hogy érdeklődtek volna felőlem, inkább úton-útfélen beszóltak, mindenféle válogatott poénosabbnál poénosabb vicceket gyártottak rólam. Az önbizalmam a béka s.gge alatt volt. Teltek az évek, a pattanásaimra végül szedtem egy már hazánkban is sikeres gyógyszert nagyon sokáig, ami végül nekem is bevált, az egyetemről kikerülve munkát elkezdve saját keresetemből belevágtam a fogszabályzásba, közben jó fodrászokat kerestem, adtam magamra, felszedtem pár kilót, majd elkezdtem társkeresőkön ismerkedni. Mindeközben is teltek az évek, nem találtam magamnak való pasit, a legtöbben elmenekültek, azután, hogy találkoztunk élőben. Sajnos az acnék után heges maradt az arcom, a majdnem két évig hordott fogszabályzó se volt épp szexi és lerítt rólam, hogy még mindig nagyon "félős" voltam. Persze voltak olyanok is, akik meg nekem nem jöttek be. Nem minden ember passzol a másikhoz, még ha teljesen rendben is van az illető. Sokáig kell keresgélni, míg egy megfelelő, hozzád illő párt találsz.

Gyakran feladtam a reményt, és hagytam az egészet a francba. Nagyon nehéz volt. Épp egy ilyen mélyponton voltam, mikor rám írt egy férfi. Egy hétig nem is válaszoltam neki, annyira sok kudarc ért akkoriban is, hogy úgy voltam vele, mint te, hogy minek, még egy kudarcnak? De nagyon szimpatikusnak tűnt a bemutatkozása, még ha nem is volt egy Brad Pitt. Csak nem hagyott nyugodni a dolog. Végül írtam neki egy sajna nem túl bíztatóra sikerült pár soros választ, amire más nem is reagált volna inkább. Sütött belőle a negatívság. De ő nem hagyta magát, válaszolt rá ő is pár sort, aztán én is, és olyan jól ment minden, annyira szimpi volt, hogy rövid időn belül sor is került az első randira. Ekkor már 27 voltam. Azóta is együtt vagyunk, boldogságban, teljesen más emberként, mint aki régen voltam. Utólag vállon veregetem magam, amiért mégiscsak visszaírtam neki és adtam neki egy esélyt. Legszívesebben visszamennék az időben a régi önmagamhoz, ahhoz a szürke, öngyilkos gondolatokkal küzdő lányhoz, aki voltam, és megmondanám neki, hogy ne adja fel a reményt, mert megtalálja a szerelmet. Elmondanám neki, hogy eljön még a nap, amikor ő sikeres, boldog, viszonylag szép ember lesz, akire ráköszönnek férfiak az utcán, miközben a suli legnagyobb arcai közül, akik pokollá teszik épp az életét, lesz, aki egy lecsúszott, kiégett, mindenféle szenvedélybetegségekkel küzdő magányos ember lesz. Csak küzdeni kell. Tenni és nem feladni.

"A célt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A cél voltakép mi is?

A cél, megszünte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga."

/Madách Imre: az ember tragédiája.

Ádám az Űrben (XIII. szín)/

(imádom ezt a könyvet)