Kedves nők! Kaptatok már visszautasítást? Hogy éltétek meg?

Igen, nyolcadikban.

A fiu, akibe nagyon szerelmesnek gondoltam magam, mondta hogy bocsi, de nem.

Ott helyben tudatosult bennem, hogy oke, akkor nem, hagytam.

Es radobbentem, talan annyi evig, gyerek fejjel, inkabb a bizonytalansag hajtott, es fizikailag tetszett, mintsem a szemelyisege jott volna be. Hamarabb is pontot tehettem volna at ugy vegere.

Gimiben is tetszett egy osztalytarsam, allandoan koslattam utana, nemregiben tudtam meg, hogy meleg. 😅

Nem vert a foldhoz, ha nem, hat nem.

😀

Csúnya nőként csak azt kaptam 😂

De persze nem sok mindenkinél kezdeményeztem, és nem is direktben. A legviccesebb az volt, amikor igazából nem is bepróbálkoztam, csak egy diákmunkatársamtól szerettem volna kérdezni valami nem személyeset Messengeren, erre úgy megijedt, hogy rámozdultam, hogy letiltott. Utána élőben is látványosan került és nem is köszönt már.

Olyan is történt még fiatalabb koromban, hogy egy ismerősöm "viccből" (ha-ha) ráírt egy srácra, hogy nem szeretne-e megismerkedni velem. Így nézett ki a válasz: NEM!!!

Mivel nincs kacsaszám, nem vagyok 45 kg, dinnyelmellü, es az arcomat sem rejtem 12 reteg alapozó alá, és persze főzni is tudok, meg házias is vagyok, sőt dolgozom, így eselyem nincs!

Ha egy r*banc modon viselkedő, követelőző, kiálhatatlan picsa lennék, már rég megkérték volna a kezemet.