Mondanátok tapasztalatokat, példákat, szerelem nélkül induló házasságok kimeneteleire?

"Nem volt nagy csalódás, csak simán elmúlt, és már nem azt az embert láttam benne, mint akit megismertem. Vele már nem volt kedvem közös jövőt építeni."

Ha tettetek volna a kapcsolatért, valószínűleg hosszabb ideig maradt volna. Vagy nem szerelmes voltál, csak a hormonjaid lángoltak fel. Persze csak találgatni tudok.

"Egyébként meg nem gondolom, hogy a szerelem rossz, most örülnék neki, mert minden sokkal könnyebb lenne."

Akkor mégsem vagy annyira boldog és elégedett, ahogy "üzented" előbb egy hozzászólónak. Elhamarkodott és elkapkodott lépés lenne ez a házasság.

ui: vegyél észre valamit. Idegen emberek tömege próbál meggyőzni téged arról, hogy a vesztedbe rohannál. Nekik semmi előnyük nem lesz abból, hogy milyen döntést hozol, mégis látod, hogy próbálnak téged meggyőzni, hogy ne kövess el hibát. Ez szerintem nagyon megható.

Hát nézd, az én fejemben valahogy az van, hogy szerelem nélkül épp együtt lehet lenni valakivel, ha aktuálisan kölcsönösen jól érzitek magatokat. Nekem ez a házassághoz nagyon kevés lenne, és előbb utóbb vagy kialakulna a szerelem (a mostani párommal sem első látásra szerettünk egymásba, hanem hosszabb ismeretség után) vagy jönne valaki, akibe szerelmes leszek.

Nem hiszem, hogy mostmár nagyon jól érezném magam egy ilyen kapcsolatban, de ez csak én vagyok. Nekem kell az, hogy tudjam magamról, teljes szívvel jelen vagyok a kapcsolatban. Minden egyéb próbálkozásom eddig arra, hogy a pusztán józan ésszel beláthatóan alkalmas férfival alakítsak párost, csúfos kudarcba fulladt.

Igaz, az első pár esetben a szerelmi kapcsolataim is sikertelenül végződtek, de ezt nem a szerelem rovására írom, hanem a rossz választásra, a saját gyengeségemre, az ember- és önismeret hiányára. Szerintem tartós boldogságot, közös életet akkor lehet tervezni, ha a józan ész és a szerelem is megvan együtt.

Ha mostmár az a kérdés, hogy együtt maradj-e egyáltalán vele, akkor hogy jött szóba a házasság?

"Értem, hogy ne házasodjunk, de akkor szakítanom kell vele, mert nem vagyok szerelmes?

Ezek alapján ugyanis azt a következtetést vonom le, hogy szerintetek soha nem lesz belőle "normális" kapcsolat, jól gondolom? Akkor meg csak időpocsékolás, nem?"

Nekem már az is furcsa, hogy miért vagy olyannal, akihez nem fűz szerelem? Soha nem volt olyan párkapcsolatom, ahol nem lettek volna kölcsönös érzelmek egymás iránt.

Azért együtt lenni valakivel, hogy épp ne legyél egyedül, szerintem értelmetlen.

Hogy lesz-e normális párkapcsolat, igazán az idő döntené el. Még az IS elképzelhető, hogy lesz, de a leírások alapján erre a te korodban, a te helyzetedben nagyon nagyon minimális az esély.

Végül is nincs akadálya, hogy megpróbáld, mert tulajdonképpen el lehet válni bármikor. Csak éppen érdemes erre elpazarolnod éveket?

"Én meg úgy nem tudnék meglenni egy kapcsolatban, hogy tudom, hogy nem tart sehová. Hogy nem lesz minden nap egyre jobb és jobb, és nem lesz mindig egyre közelebb a házassághoz."

Két dolgot keversz itt most össze egy mondatban.

Az igazi szerelmi kapcsolat (nem rajongás, fellángolás, megkívánás, flört, hanem IGAZI és SZERELMI kapcsolat) az összeszokással egyre jobbá és mélyebbé válik. A kezdeti félszegség, félreértések, aggódások, szorongások (elég jó leszek-e neki) után eljön a felszabadító bizonyosság: igen, tényleg működik, tényleg boldogok vagyunk, tényleg így szeretjük egymást. És ez napról napra szebb, hiszen nap nap után kinyílik a másikban egy-egy újabb ajtó, és egyre mélyebben ismerik és szeretik egymást a felek. Közben egyre több közös fejlődési lehetőség van, ki-ki tanul a másiktól, ami neki esetleg gyengéje, és segíti a társát, amiben tud.

Egy ilyen kapcsolat egyre jobbá válik az évek során, és nem kihűlik, elenyészik, megromlik.

Hogy a házasság egyre közelebb van, hát ez mindig olyan fura kérdés. Ha az együttlét célja a házasság, és nem maga a kapcsolat léte a cél és ok, amiért ketten együtt vannak, az nekem már alapból nagyjából érthetetlen. Látom, olvasom, hallom, tapasztalom, mennyien így vannak ezzel, de sajnos empátiás képességem itt csődöt mond. Nem tudom elképzelni, hogy az esküvő afféle célszalagként lebegjen elöl, amit csak át kell szakítani, azzal kész is. Félreértés ne essék, nem vagyok az "az csak egy darab papír" típusú fanyalgó, a házasságot szép, fontos emberi intézménynek, az esküvőt komoly emberi gesztusnak tartom a másik felé. De nem végállomás és nem a kapcsolatnak a célja.