Más is megbánta hogy házasságot kötött és legszívesebben visszafordítaná az időt?

Nehéz dolog ez. Nekem van gyerekem, és rengeteget olvastam utána az árnyoldalainak is. De baromira más az, amikor csak olvasol a kialvatlanságról meg a 0-24 gályázásról, és nagyon más az amikor megéled. Nem fogod tudni hogy bírod amíg nem próbáltad (akkor ugye meg már mindegy). És mivel az ember még magáról sem tudja hogy fog bírni egy gyereket, hát a másik félről még annyira sem.

Én 7 éve voltam együtt a férjemmel mikor terhes lettem (mindketten akartuk, ő még jobban mint én). Addig úgy éreztem, hogy tök jól segít a házimunkában. (Ja, mert két felnőtt aki szinte csak aludni jár haza a melóból kb nem is termel semmi koszt.) Mikor terhes lettem akkor kezdett el sokat gépezni. Előtte is játszogatott, de akkor kezdett el nagyon durván. Aztán megszületett a gyerek, és az első fél év maga volt a pokol. A házimunka megsokszorozódott, és míg korábban úgy éreztem hogy kb egálban vagyunk, onnantól úgy, hogy semmit nem segít. A gyerekkel is nagyrészt én voltam, és nem volt könnyű eset, rengeteget sírt, rengeteget kellett ringatni, fizikailag és lelkileg is belerokkantam. A férjem ha próbált is néha segíteni az ilyen órákig tartó ringatás maratonokban, hamar visszakerült hozzám a gyerek, mert nála csak még jobban sírt. (Nyilván mert nem szokta meg őt.) Őszintén, ha lett volna anyámékon kívül hova mennem, én elváltam volna. Aztán ahogy nagyobb lett a gyerek, úgy lett egyre jobb. A férjem is egyre többet kezdett foglalkozni vele, és váratlan fordulat, de teljesen abbahagyta a játékot, pont olyan hirtelen mint ahogy kezdte. Mióta nem szoptatok (15 hónapos kora óta), azóta heti egy este az enyém, eljárok bulizgatni, koncertre, kocsmákba a szingli barátnőimmel. Ha nap közben akarok valamit csinálni, azt is meg tudom beszélni a férjemmel, eljárok egyedül kóborloni, várost nézni. De amúgy pár óra után mindig megunom, és már mennék haza hozzájuk. Most lesz két éves a lányom, és úgy érzem arany életem van. Az a munkám, hogy életben tartasam azt akit mindennél jobban szeretek, és a legsötétebb percekben sem bántam meg őt, max az apját. Nap közben is jut időm magamra, a délutáni alvás pl szent, akkor én is mindig alszom, a házimunka simán megy már a gyerek mellett is. És a házasságunk is rendbe jött, az első fél évet elengedtem. A férjem néha felhozza, hogy második gyerek, olyankor emlékeztetem rá, hogy az elsőnél mekkorát csalódtam benne, amit megbocsájtottam ugyan, de el nem felejtettem. Úgyhogy több nem lesz. De ha ő nem lenne, akkor meg üres lenne az életem. Szóval baromira nem egyszerű ez, hogy ki mit bán meg, meg ki mennyire választ jól parnert. Nyilván vannak jelek, de a gyerek olyan szinten átalakít mindent, hogy bárki kifordulhat a korábbi önmagából. Apuka is, anyuka is. Erre nem lehet felkészülni.

értem, szóval alig 2 éve vagy benne az egészben. Na az egyik szerintem legismertebb anyacsoportban pl pont ezért be sem engedik a kisgyerekes anyukákat, mert a csillámpónit pont ők tolják a legjobban, és a legvehemensebben ők tagadják azt ami nyilvánvaló, és ebből szerintem már mindenkinek elege van. Az, aki már legalább 10-15 éve benne van, ők tudnak igazán hitelesen mesélni az anyaság nehézségeiről, mert ők már rengeteg hullámvölgyet átélhettek.

És nem véletlen mondják, hogy a gyerek születése utáni 7 évben történik a legtöbb válás. Sajnos ez még kb semmi, amit jelenleg tapasztaltál, úgy érzem, főleg egy ilyen partnerrel.