Mit tegyek, hogy édesanyám végre leszálljon az esküvőnkről, elfogadja a páromat? Mondjam meg az igazat?

Azzal traktál, hogy ugye tudom, hogy nem muszáj férjhez menjek, ő akkor is ott lesz mellettem, ha a szertartás előtt 20 perccel gondolom meg magam, mondjam meg nyugodtan, ha kételyeim vannak, vagy mégsem akarom ezt az egészet.

Mert hogy a párom idősebb nálam... Azt mondja, hogy kedveli és elfogadja, de hozzáteszi, ennek ellenére nem ilyen férfit képzelt el mellém.

Szóval folyamatosan hallgatom, hogy ő megérti, ha mégsem akarom ezt és támogatni fog, ha esetleg lefújnám. De az az igazság, hogy eszem ágában sincs semmit lefújni, nekem konkrétan a vőlegényem az egyetlen esélyem a kényelmes életre.

Mindig fontos volt az anyagi jólét számomra, gyerekként is azokat a nagyszüleimet szerettem jobban, akik mindig megleptek valamivel, akikkel a játékboltozás, fagyizás volt a program.

Mikor egyetemre kerültem, nem igazán jött be nekem ez az "albérletben/koliszobában lakunk 3-an, 4-en és mellette diákmunkából tengődöm minimál szinten" vonal. Így kerestem valakit, aki ebből "kiemel" úgymond, akire tudok támaszkodni anyagilag és élhetek egy (számomra) normális életszínvonalon. Az elején ez tényleg csak anyagi érdekeltség volt, majd pedig átfordult nálam valami, összeköltöztünk, végül pedig tavaly megkérte a kezem és most lesz az esküvőnk. Amit nagyon várok, viszont anyám vészmadárkodása kikészít. Ő ezt így nem tudja, nem éreztem, hogy tudnia kellene. De már nagyon ott vagyok, hogy elmondjam neki...

(ui.: anonim fórum, így remélem, megértitek, ha a golddiggerezés, sugar babyzés és egyéb k_vás kommentek nem nagyon fognak meghatni)