Ha szexuálisan zaklattak kislány korodban, milyen hatása van a mai életedre?

"Ma ugyanez történik, ha egy férfi közeledik, elfog a pánik, lefagyok, megszűnök nőnek lenni.... Nem tudom, hogyan segíthetek magamon..."

Azt vettem észre, hogy én akkor fagyok le, ha egy érintés, vagy egy mozdulat feleleveníti a régi emlékeket. Sőt gyakran nem is az emlékeket, hanem a régi érzéseket. Egy-egy mozdulat hatására, elfog a pánik, hogy én nem is számítok, hogy csak azért ér hozzám a párom, hogy neki jó legyen. Teljesen abszurdnak hangzik nem?

A kicsi gyerekkori élmények nagyban meghatározzák az agyunk fejlődését. Ez a lefagyásos reakció azért lehet, mert ezek a molesztálásos élmények beprogramozták az agyunkat és most felnőtt korban is működik ez a program, mint egyfajta védekezési mechanizmus. Szerintem ez a tudatalattiból fakad. A jó hír az, hogy ezt át lehet programozni.

Amúgy nekem nagyon sokat segített, hogy elolvastam mások hozzászólásait és a többi hasonló kérdést itt a fórumon. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem vagyok különleges a problémámmal. Sőt a nők jelentős része és a férfiak egy része is küszködik hasonló problémákkal. Nem élhetünk ebben az önsajnálatban életünk végéig. Azt írják többen is, hogy ez az élmény az ember egész életét végig kíséri. Hát ne hagyjuk azt, hogy negatívan befolyásoljon. Lehet, hogy kitörölni nem lehet ezt az emléket, de biztos vagyok benne, hogy képesek vagyunk arra, hogy átprogramozzuk az agyunkat. Nincs semmi más dolgunk, mint külön választani a régi eseményeket és a jelent. Amikor a kedvesünk karjaiban vagyunk akkor egyszerűen tudatosítani kell, hogy ez most egy másik helyzet. Itt önkéntesen, a saját kedvünkre és örömünkre vagyunk. Ha hagyjuk magunkat lefagyni, akkor hagyjuk azt is, hogy a gyalázat tovább éljen. Meg kell húzni a határt a múlt és a jelen között. Ez egy nagy feladat, hiszen az agyunk kódolását kell megváltoztatnunk.

Az egyik dolog, amit teszek az az, hogy figyelek magamra. Odafigyelek a hangulatváltozásaimra. Figyelek arra, hogy mi történik a testemben és a gondolataimban. Az odafigyeléssel már fél sikert érhetünk el. Felfedezhetjük és megérthetjük a viselkedés mintáinkat. Nem csak úgy történnek velünk a dolgok, nem csak úgy lefagyunk, hanem értjük is az okát, felismerjük azokat a jellemző körülményeket, amikor ez történik. Legalábbis nálam az a helyzet, hogy ez a lefagyás nem mindig történik meg. Sőt, az utóbbi időben volt pár olyan nap, hogy eszembe jutottak a gyermekkori kellemetlenségek a kedvesemmel való intim együttlét alatt, de egyszerűen nem tudták elvenni tőlem a vágyat és az örömöt. Nagyon érdekes, ahogy ezek a dolgok alakulnak... Ma már egy kicsit újra nehezebben vettem a közeledést. Azt is észrevettem, hogy amikor úgymond lefagyok, akkor távolba mered a tekintetem és a gondolataim is. Teljesen máshol járok és sokszor nem is a rossz emlékek kerítenek hatalmukba, hanem inkább teljesen lényegtelen dolgokon kezdek el töprengeni. Egy ruhadarab színén, vagy a bevásárló listán. Azon jár az agyam, hogy milyen kifogással lehet kiszabadulni az ölelésből. Milyen fontosabb elintézni való akadhat.

A másik dolog, csajok, hogy el kell kezdeni szeretni önmagunkkat. Mert ha tovább tépelődünk ebben az áldozat szerepben, akkor nem sok esélyünk van az előrejutásra. Fel kell fedezni azokat a dolgokat, amiket szeretünk magunkban. A kedvességünket, a testünket, a szellemességünket, a szerénységünket, a mosolyunkat. Bármit. Mindenkiben benne lakozik a szépség és a jóság. Ezt kell felismerni és a keblünkre ölelni. Ha szeretjük magunkat, el tudjuk fogadni mások szeretetét is.

Kicsit elkalandoztam. A lefagyásról még annyit, hogy nekem sokat segít, ha én kezdeményezek. Ez engem is olyan állapotba tud hozni, hogy nem tudja semmi elvenni az élvezetet és az örömöt tőlem. Mire a párom hozzám ér én már teljesen be vagyok indulva.

A másik dolog pedig az, hogy mivel a kedvesemmel teljesen nyílt vagyok ezzel a témával kapcsolatban, ezért bármikor megvan a lehetőség, hogy kapituláljak. Hogy azt mondjam vége. Elég. Ez akkora biztonságérzezet ad... Segít elhagyni a kiszolgáltatottság érzését, hiszen tudom, hogy bármikor kiléphetek. Ez egy hatalmas gyógyír. És sokszor segít abban, hogy visszajöjjek. A jelenbe. És lehet, hogy vége sem lesz az együttlétnek, mert azzal, hogy azt mondom elég, rájövök, hogy hol vagyok és vissza tudok térni a valóságba.

Ne feledjétek, hogy a molesztálás, szexuális zaklatás is része azoknak a dolgoknak, amik kialakították a személyiségünket. Ha elkezdjük szeretni önmagunkat, úgy ahogy vagyunk, akkor sokkal könnyebb lesz elfogadni a történteket. Nem tudom, hogy most milyen csaj lennék, ha hosszú évekig nem kellett volna elszenvednem apám aberrált viselkedését. Minden esetre egyet tudok, nem szeretnék más lenni, mint aki vagyok. Nem sok vágyam van, csak annyi, hogy félelem nélkül tudjak szeretni, hogy meg tudjak bízni az emberekben, hogy harmonikus kapcsolatokat tudjak teremteni és hogy odaadó és gondoskdó társ és anya legyek.

Project Unthinkable: A hölgy, aki a projektet csinálja azt mondja, hogy 3 nőből egy és 5 férfiból egy szenvedett el szexuális zaklatást életében.

Érdemes egy pillantást vetni a fotókra amiket közzétesznek a világhálón:

A férfiakról: [link]

És nőkről: [link]

A képeken a zaklatást túlélők tartanak egy lapot maguk elé, amelyen a zaklatót, molesztálót idézik.

"Ha nyugton maradsz, nem fog fájni"

"Ha bárkinek is elmondod, megölöm a testvéreidet.", "... anyádat.", "... családodat."

"Ez csak játék, meglátod jó lesz"

"Te kérted."

"Csak azt szeretném megmutatni mennyire szeretlek"

"Fogalmad sincs mit teszel velem"

Szia Kedves Kérdező,

Nagyon jó olvasni, hogy javul a helyzeted. A szavaidból is az sugárzik, hogy pozitívan állsz a dologhoz és látod magad elött a reménysugarat.

Nekem is vannak hasonló tapasztalataim a szexualitással kapcsolatban. A fura az egészben, hogy változó a dolog. Van mikor úgy jövök izgalomba, hogy magamat stimulálom. Ettől a párom is izgalmi állapotba kerül és beszáll a buliba :) Általában nagyon jól szokott elsülni. Van, hogy ő kezdeményez, változó sikerrel. Néha úgy érzem, hogy teljesen le tudtam tenni a csomagot. Aztán valamilyen hatásra újra előtörnek az emlékek, különös képpen a kiszolgáltatottság érzése. Vagyis inkább az attól való félelem.

Most jutottam el odáig, hogy már nem bírom erővel és szakember segítségét kérjem. Úgy érzem, hogy közel állok ahhoz, hogy el tudjam engedni ezt a történetet és harmóniában éljem az életem. Hogy adni és kapni is tudjak. De mégis valami mindig vissza húz.

Még egy elhatározásom van, ami szerintem szükséges ahhoz, hogy el tudjam engedni a fájdalmakat, félelmeket: anyukámmal szeretnék beszélni erről. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet. Nem szeretném felelősségre vonni, de olyan jó lenne beszélni erről. Hogy ő hogy élte meg ezt az egészet. Egyszer már próbáltam felhozni a dolgot, majd másfél évtizede, erőtlenül, sikertelenül. Azt mondtam neki, hogy éjjel amikor felébredtem, mindig kutakodtam a mellettem alvó párom haja után, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem az apám fekszik mellettem. Reakció: semmi. Persze, mit is mondhatott volna... Nem tudom, hogy mit tud az egészből. Amikor kiderült csak annyit kérdezett, hogy apám bedugta-e az ujját a puncimba. Szerintem fogalma sincs arról, hogy legalább 5-6 éven át tatott a rémálom.

Mióta jársz pszihológushoz? Hogyan tud neked segíteni?