Mi a baj velem? Legyen szó, akár munkatársakról, iskolatársakról, rokonokról, egy internetes fandom tagjairól, a környezetemben lévő emberek 99%-át vagy nem érdeklem, vagy túl sok vagyok számukra. Hogyan tudnék így lelki társra/barátra szert tenni?

Arra már magam is rájöttem, hogy irritáló a személyem.

Na, de mi ez ellen a megoldás? Hogyan NE legyek irritáló mások számára?

S mint mondtam, élőben azért ennél kevesebbet panaszkodom, bár attól még sajnos sokszor ugyanúgy idegesítőnek találnak. (Ha pedig meg sem szólalok, akkor unalmasnak.)

Itt most kitört belőlem kb. minden lelki nyűg, ami az elmúlt hónapokban/években összegyűlt bennem, lévén, itt nincs tétje.

Higgyétek el, hogy szeretnék ezen változtatni, eleve elsősorban ezért írtam ki a kérdést. Mit tegyek? Mit ne?

Köszönöm szépen a részletes választ és a tanácsokat.

Nem tudom. Ahogy elnézem, egyik-másik kommentelő szerintem szívesen tenne a földdel egyenlővé. Nézz csak rájuk, süt a szavaikból a színtiszta megvetés! Én elfogadom a kritikát, kiváltképp, ha építő jellegű, ám szerintem abban nem túl sok építő jellegű van, amikor páran, mint egy beragadt magnó, csak azt a két szót képesek ismételgetni, hogy idegesítő meg hogy energiavámpír. Különben is, ha tényleg ennyire idegesítem őket, akkor egyáltalán minek jönnek vissza rendre válaszolgatni? Megmondom én, hogy miért: azért, mert szemlátomást élvezik, ha a másik szenved.

Túlzás ide vagy oda, valóban gyakran (átlagban havi egyszer) vannak öngyilkossági gondolataim, gyengébb pillanataimban bántalmazom is magam, ököllel verem a fejem meg hasonlók, persze csak a négy fal között, amikor senki nem látja. Ez utóbbi mondjuk nem annyira gyakori, de évente párszor azért előfordul.

Sejtem én magamtól is, hogy nincs helyem ezen a bolygón és ebben semmi manipuláció nincs, mert sokszor valóban ezt érzem, hogy bárcsak sose születtem volna meg. Vagy, ha mégis, akkor olyan családba, ahol szeretnek, nem csupán megtűrt személy vagyok, amióta az eszemet tudom. Akkor talán nem lennék ennyire defektes lelki roncs.

A családi hátteremet nem szívesen ecsetelném most: maradjunk annyiban, hogy közel sem volt felhőtlen.

A legtöbb privátra időközben reagáltam is, de az ismerkedős illető nem igazán nyerte el a bizalmamat, pláne így, hogy zokon vette, hogy előbb válaszoltam az itteni kommentekre, mint az ő privátjára. Úgyhogy, privát helyett ide írom, hogy nagyon sajnálom, de így nem tudok benned megbízni és nem szeretnék veled barátkozni. Bár szerintem ez e ponton kölcsönös.

34-es: Nem arról van szó itt sem, hogy "letojom", szimplán csak nem szeretek ezen az oldalon privátot küldeni, mert zsákbamacska. Persze, ha ezek után te sem szeretnél írni, azt teljes mértékben megértem, nyilván nem erőltetem.

Mellesleg szoktam önismereti, pszichológiai témákban tájékozódni és szerintem sanszos, hogy vagy borderline vagyok vagy aspergeres, esetleg e kettőnek a pusztulásra érett kombinációja. Mindenesetre gondolom majd a szakember kideríti. Mert tényleg szeretnék változni, még ha az erre vonatkozó megjegyzéseimet páran tudatosan ignorálták is.

Ezzel magam is tisztában vagyok, ám, mint mondtam, több, mint egy hónap van még a magánpszichiáteri időpontomig, addig meg jó esetben kisírom a szemgolyóimat a gödrükből.

Egyedül aligha fog menni. Annyi mindent kellene helyrehoznom perpillanat az életemben, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.

Azt sejtettem, hogy a párkapcsolat így egyelőre felejtős, de ezek szerint a barátkozás is? Ez eléggé elszomorít, de végül is érhető, mert így senki nem marad meg mellettem hosszú távon.

Ugyanakkor, ha belegondolunk, minden sikeres ember mellett, aki valaha vitte valamire az életben, ott volt legalább egy valaki, párja, barátja, szülei, rokonok, stb., aki érzelmileg támogatta és hitt benne a legnehezebb időszakban is.

Amióta pár hónapja felmondtam a munkahelyemen több évnyi folyamatos munkaviszony után, azóta nap, mint nap egyedül vagyok itthon a négy fal között, gyakorlatilag senkihez nem tudok szólni, adogatom be az önéletrajzomat, néha elmegyek egy-egy állásinterjúra, ám ezen túl semmiféle inger nem ér. Munka alatt sem volt sokkal jobb a lelkivilágom, de legalább ott tudtam pár szót váltani a kollégákkal, meg volt némi pénzem. Tudom, hogy nagy hülyeség volt úgy eljönni, hogy nem volt fix állásom a felmondás pillanatában. Naivan azt hittem könnyedén találok másik állást, ha más nem az adott munkakörben, de itt helyben (megyeszékhely) semmi releváns pozíció nincs, ami meg akadt, arra már korábban beadtam a jelentkezést. Másik városból ugyan arányaiban többször kapok visszahívást, de amint megtudják, hogy egy darabig ingáznom kellene, illetve képzés mellett csinálnám, egyből lemondanak rólam.

Én tényleg próbálkozom, folyamatos munkakeresés, pszichiáter, önképzés, miegymás, de e ponton már gőzöm sincs, mi egyebet tehetnék.

Már az is megfordult a fejemben, hogy a megmaradt kevéske pénzemből kimegyek valahová külföldre vakon szerencsét próbálni, mint a népmesékben a szegény gyerek. Legrosszabb esetben ott még csöves vagy erdei remete is szívesebben lennék, mint idehaza munkanélküli, legalább láthatnék szép tájakat. Ha belegondolunk, semmi veszítenivalóm nincs.