Mi a baj velem? Legyen szó, akár munkatársakról, iskolatársakról, rokonokról, egy internetes fandom tagjairól, a környezetemben lévő emberek 99%-át vagy nem érdeklem, vagy túl sok vagyok számukra. Hogyan tudnék így lelki társra/barátra szert tenni?

Amióta az eszemet tudom, az emberek mindig is kinéztek maguk közül és ez az évek előrehaladtával mind-mind csak rosszabb lett.

Talán még az óvoda meg az általános iskola alsó tagozat oké volt, ám onnantól kezdve folyamatosan úgy érzem magam az emberek között, akár egy marslakó, akinek semmi keresnivalója ezen a bolygón. Felsőben még akadt 1-2 barátnőm, bár őket is gyakran sikerült kiidegelnem, a középiskola meg egyenesen katasztrófa volt.

Mindig is szokatlan érdeklődési köreim voltak, amelyekre meglehetősen rá tudtam kattanni, legyen szó filmekről, rajzfilmekről, rajzfilmszereplőkről, random tudományos témákról, stb. Ezekről bármikor órák hosszat tudnék beszélgetni, eszmecseréket folytatni, már ha lenne kivel.

Az emberek vagy eleve meg sem hallgatnak, vagy rövid időn belül témát váltanak.

Viszonylag rendszeresen szoktam rajzokat is megosztani, de 10 esetből 8-szor a kutyát nem érdekli.

Mindenhol csak a sekélyes, üres beszélgetések, érdekkapcsolatok, sehol egy őszinte emberi kapcsolat. Szeretném, ha szeretnének, őszintén érdeklődnének irántam, ám rendre olyan személyeknek tárulkozok ki és szavazok bizalmat, akik nem érdemlik meg, a pofáraesés után meg egy ideig végtelenül gyanakvóvá válok, sosem tudom eldönteni, hogy az illető őszinte érdeklődést tanúsít irántam, vagy csak udvariasságból/szánalomból/érdekből próbál velem kedves lenni.

Felnőttként borzasztó nehéz barátkozni, pedig nagyon magányos vagyok. Szeretnék közös programokon részt venni, társasjátékozni, kirándulni, hosszas eszmecseréket folytatni, szeretnék (őszintén) érdeklődő, hallgató fülekre lelni. De nem megy. Sem élőben, sem itt gyakorin, sem érdeklődési körömmel egybevágó (Discord) csoportokban. Sehol.

Bármit is mondjak, posztoljak, rajzoljak, vagy írjak, az olyan, mintha légüres térbe kiáltanám és elveszne a mindenség végtelen óceánjában.

Itt gyakorin is rendre 1-2 levél után ghostingolnak az emberek.

Ennyire unalmas lennék, hogy senki nem szeretne barátkozni, vagy legalább beszélgetni velem? :( Vagy az lehet a baj, hogy túl sokat írok? Persze, velem ellentétben nekik már alighanem megvan a maguk kis élete, barátai, s nincs helyük számomra.

Mi a baj velem? Mit tegyek, hogy ez változzon? Hová forduljak? Mert lassan de biztosan kezdek ettől a soha véget nem érő magánytól becsavarodni. Mentálhigiénés szakembert kerestem már, de csak nyár végére tudott időpontot adni, addig meg attól tartok, hogy megbuggyanok. Félreértés ne essék, nem vágyom népszerűségre, csak arra, hogy legalább egyetlen embernek fontos és értékes legyek. A fél karomat odaadnám, ha csak egy valaki lenne ezen a világon, aki őszintén és feltétel nélkül szeret, akit se nem untatok, se nem vagyok számára túl sok, meg úgy egyáltalán, érdekelné, hogy mi van velem.

És az illető nem egy kisállat, hanem emberi lény. Vajon akad ezen a bolygón olyasvalaki, akit a lelki társamnak mondhatok és ha igen, hogy találhatnám meg?