Mikor és miért döntöttél úgy, hogy NEM akarsz gyereket vállalni?

Nekem nagyon jó gyerekkorom volt, mondhatni traumamentes (oké, pénz az nem sok volt, de nem éheztünk). Hárman vagyunk testvérek, egészen 19 éves koromig én is 3 gyereket akartam. Szerettem a gyerekeket/ők is szeretnek, már tiniként is bébiszitterkedtem. 18 évesen elmentem bentlakásos bébiszitternek külföldre és megtanultam, milyen, amikor 0-24-ben ott a gyerek. Egyszer otthagytak a szülők 1 egész hétre egyedül a gyerekekkel, amíg nyaraltak. Én akkor döntöttem el, hogy soha nem kell gyerek. Ez csúnyán fog hangzani, de szeretnék egyedül, nyugalomban sz*rni és nem úgy, hogy csüng az ajtón a gyerek. Szeretem a csendet, a nyugalmat, hogy azt csinálhatok és akkor, amikor akarok. Vannak kutyáim, ahogy sokan gúnyolják a gyerekmenteseket ez miatt, szeretek róluk gondoskodni. De a kutyák napi 16 órát alszanak és nem tudnak visszabeszélni meg földhözverős hisztit csinálni a boltban, ez a különbség. Sokkal kevesebb türelem kell egy kutyához, mint egy gyerekhez és szerencsére már van választásunk.

U.i. az önálló (12+ éves) gyerekekkel nincs bajom, sőt szeretnék majd később örökbefogadó vagy nevelőszülő lenni, de csakis tinikkel, akiket nem kell 0-24 órában felügyelni, nehogy megölje magát a konnektorral.

Tényleg konzervatív értékek mentén élő, tényleg keresztény (nem csak a templomban csúsztak-másztak ájtatoskodva anyámék, hanem tényleg van hitük, fontosnak tartották átadni nekem, illetve láttam, hogy reggel-este imádkoznak, és az evést se kezdtük el, amíg nem mondtunk asztali áldást) családban nőttem fel, és sokszor hallottam olyan mondatokat, hogy "majd, mikor gyerekeid lesznek", meg, hogy legalább hármat kell szülni, kettőt azért, hogy a leendő férjem, meg magam helyét pótoljam majd a világban, plusz egyet meg azért, hogy azok helyett is szüljek, akiknek nem lehet gyerekük. Ezt direkt így mondták mindig, hogy akiknek nem lehet. Az fel sem merült, hogy esetleg vannak olyanok, akiknek lehetne, de szánt szándékkal nem vállalnak.

Én egyetemre akartam menni, gyerekkoromban jogász akartam lenni, és 13 évesen nem az volt a legnagyobb stresszfaktor számomra, hogy hanyas leszek év végén, meg melyik fiú tetszik, meg elég népszerű vagyok-e, hanem hogy mégis hogyan fogom én a három gyereket összeegyesztetni a tanulmányaimmal. Ismerkedjek gimiben, kössek házasságot 18 évesen, szüljem le gyorsan a három gyereket, és aztán végezzem el az egyetemet a kicsi gyerekek mellett? Mert az nagyon nehéz. Tudtam, hogy nehéz szakot néztem ki, és láttam, hogy a kisebb testvéreimmel mennyit kell foglalkozni, és mondom akkor még valamit dolgoznom is kellene, mert 18 évesen nyilván egy szintén pályakezdő, vagy egyetemista fiúval tudnék házasságot kötni, aki nem tud egymagában eltartani egy ötfős családot. Vagy inkább végezzem el az egyetemet, és aztán szüljek? De akkor mi értelme annyit tanulni, ha utána pár évre úgyis kiesek a munkaerőpiacról, és mindenki más beelőz, amíg én otthon vagyok?

Eleve nem akartam az egészet. Semmi kedvem nem volt hozzá, de elfogadtam, hogy nőként ez a sorsom. Lehettem vagy 16, mikor leesett, hogy ja, egyébként nem muszáj nekem se megházasodni, se gyereket vállalni. Akkora megkönnyebbülést éreztem, hogy azt leírni nem tudom. Egy darabig még próbálkoztam ismerkedni, 20 évesen egész szép voltam, szóval gyakorlatilag válogathattam, és okos, kedves, jóképű emberekkel randiztam, akikről később kiderül, hogy az értékrendjük is a helyén van. Mégis minden kapcsolatomban boldogtalan voltam. A huszas éveim közepén jöttem rá, hogy erre sincs igényem. Nem akarok alkalmazkodni senkihez. Keményen és sokat dolgozom, ha azzal végeztem, a szabadidőmet úgy akarom eltölteni, ahogy épp kedvem van. Ha ez azt jelenti, hogy elmegyek futni, aztán otthon megnézek egy filmet, akkor úgy, ha a legjobb barátommal iszunk egy sört, akkor úgy. Képtelen lennék akár csak egy párkapcsolat kereteit is elviselni, és nem a megcsalás miatt, mert sosem volt igényem más férfire, ha otthon volt egy, viszont azt nagyon nehezemre esett elviselni, hogy munka után még igényt tartott valaki a szabadidőmre is, és tudtam, hogy nem tehetek panaszt miatta, mert teljesen jogos emberi igénye, hogy intimitást vár a párjától, velem volt a baj, és nem velük, én nem vagyok alkalmas egy párkapcsolatra. Ha még ez sem megy, el sem tudom képzelni, mennyire lennék ki attól, hogy a gyerek meg aztán tényleg minden figyelmemet igényelné, minden szabadidőmet elvenné, sosem lehetnék egyedül, sosem csinálhatnám, amihez kedvem van. És valószínűleg szörnyű anya lennék, aki megnyomorítaná a gyerekét azzal, hogy ellátnám a feladatot, ha muszáj lenne, de érezné, hogy mennyire nem akarom. Emiatt örülök, hogy még időben felfedeztem, hogy nem kötelező, így, hogy nem szültem, a nem létező gyerekem nem lesz miattam boldogtalan, nekem meg van időm arra, amit szeretek csinálni.

Tulajdonképpen 12 évesen döntöttem el, hogy nem akarok gyereket.

Már akkor észrevettem, hogy túlságosan hasonlít a jellemem az anyáméhoz.

Az pedig nem éppen ideális egy gyereknek.

Soha nem babáztam, nem játszottam divatbemutatósdit, menyasszonysdit, meg nagyjából semmit,amit a korombeli kislányok.

Évekig figyelgettem magam,de a világon semmit sem éreztem egy kisbaba láttán azon kívül, hogy MOST kéne elszaladni mielőtt az anyának feltűnik, hogy nem esem ájuldozós gyönyörködésbe a gyereke láttán. Mert nem estem. Soha.

Tizennyolc éves koromban már teljesen tisztában voltam magammal.

Ha addig csak maximum egy kényszeredt kötelező "Jajdekiscuki" tudta elhagyni a számat, akkor nem kell erőltetni azt,ami magától MÉG nincs meg bennem.

24 évesen már úgy mentem férjhez, hogy nem lesz gyerek. Sokan sokáig

nem hitték el, pedig sosem titkoltuk.

Azóta eltelt még egyszer 24 év és teljesen jól vagyunk gyerek nélkül.

Belőlem eleve hiányzik az anyai ösztön és ami nincs,az nincs.

Csak azért hogy kipróbáljam hogy a szülés után megjön-e a "minden mást elsöprő Igazi És Egyetlen Szeretet ", nem álltam neki kísérletezgetni egy ártatlan lélekkel.

Mert az anyám példájából tudom, hogy nem lehet erőltetni a szeretetet.

Nem vagyok egy "anya típus". Maximalista vagyok és türelmetlen.

Én amiatt nem akarok, mivel nekem volt egy időszak a gyerekkoromban, amikor nagyon jó volt minden (1 évről van szó). Falun éltem, normális osztálytársaim, barátaim voltak. A szabadidiőmet tudtam a szabadban tölteni.

Utána sajnos egy városba költözés tönkretette a gyerekkoromat (új iskola, az osztálytársak sem voltak befogadóak, sőt gúnyoltak mindenért, az elvárás is nagy volt, szabadidőmet tölthettem a lakásban). A nyugodt gyerekkoromból akkor lett egy stresszes gyerekkor. Extrovertált gyerekből lettem introvertált, sőt még az emberek felé sem merek nyitni a mai napig.

A legjobban az bánt, hogy lettek volna lehetőségek arra, hogy hasonlóan vagy ugyanúgy folytatódjon a gyerekkorom, mint abban az 1 évben, de sajnos nem így lett.

Egyedül azt sajnálom, hogy a párom egy csodálatos ember, és el tudom képzelni, hogy apaként is tökéletesen helytállna, mint a kapcsolatunkban. Tudom, hogy mindent megtenne a gyerekéért, mint értem, de sajnos amiatt, hogy nem olyan gyerekkorom volt, amilyet szerettem volna, mimt amilyen abban az 1 évben volt, így én keptelen vagyok gyereket vállalni.

Mindig éreztem, hogy nem kell ez nekem, de fiatalabb koromban kishíján hagytam magam rábeszélni 🫣 az exem olyan lelkesedéssel akarta a gyereket, hogy úgy éreztem, én vagyok tévedésben és majd rájövök, milyen jó ez..

Végül az a kapcsolat (más miatt) zátonyra futott és olyan hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell gyereket vállalnom, már tudtam, hogy mi a jó döntés a továbbiakban 😬

Sosem éreztem különösebb vágyat a gyerekvállalásra, de régebben úgy voltam vele, hogy az a dolgok rendje, vagy nem is tudom. Aztán ahogy felnőttem és egyre többen lettek anyukák körülöttem, sokkoló lett, hogy mindannyian mennyire ki vannak készülve folyamatosan testileg-lelkileg-anyagilag-mindenhogy, semmire nincs idejük, az életük merő sztessz, minden második elvált vagy sz.r kapcsolatban ragadt, etc.

Tudatosult bennem, hogy ennek tényleg csak akkor lenne érdemes kitenni magamat, ha a motivációm meglenne hozzá, de annak híján nagyon nem.