30 évesen véget ért az élet? Én magam kiégtem teljesen, fásult vagyok, nem nagyon tudok semminek örülni

Mivel ezt az állapotot te magad hoztad létre, mássz is ki belőle.

A te életed, a te döntéseid.

Ha te úgy érzed, hogy "30 évesen véget ért az élet", ám legyen. A te életed, a te érzéseid.

Én 34 évesen boldogan élem az életemet, valósítom meg céljaimat.

Mindenki saját magáért felelős.

Utálom a panaszkodást. A problémamegoldás híve vagyok.

Kicsit együtt érzek a kérdezővel. Én amióta betöltöttem a 30-at, olyan élethelyzetekkel találkozom amikkel soha azelőtt, a családomban rengetek problémával szembesülök. Rajtam kívülálló dolgok irányítják az eseményeket az életemben, általánosságban rossz kedvem van és gyakorlatilag, lehetetlen dolog a pihenés, csak munkából és problémamegoldásból áll az életem, ezek megoldása pedig már csak az alvásból elvett idővel oldható meg. Igen az ember érezheti ettől azt, hogy a 30. betöltött életév az valaminek a vége, szoktam is mondani hogy 30 felett minden nap ajándék, és életem felét már leéltem, de ez igazából csak egy szám, valakinek később, valakinek előbb, valakinek soha nem jön elő ilyen időszak az életében, mások vagyunk különböző élethelyzetekkel. Nekem már szakemberhez kellett fordulnom mert testi tüneteket okoz a szorongás és a depresszió, de egy jó szakember sokat tud segíteni a dolgon, lehet, hogy gyógyszerre is szükséged lesz, nekem pl. már muszáj volt, mert a pszichoterápia nem mindig elég ilyen esetben. Tudom hogy most erre többen azr irják, hogy az méreg meg ne szedd be mert függő leszel, de ha nem kezelnek a testi tünetek előbb-utóbb előjönnek, nekem bélgyulladást (ezzel járó állandó hasmenést), gyomorfekélyt okozott, ezekkel a dolgokkal pedig nem lehet együtt élni.

Fontos hogy célokat tűzz ki, különben egyre mélyebbre temeted saját magad. Nekem pl. a külföldre költözés a célom, ezen dolgozom, ha erre koncentrálok akkor a többi probléma és nyomás a háttérbe tud szorulni és nem a gondokon való kattogás kerül középpontba, mert tudom hogy egyszer elszabadulok ebből a környezetből és megszűnik a probléma forrása.

Nem ért véget, még több évtized van hátra a mókuskerékben 💀

Én is hasonlóan érzek amúgy

Ezért a kérdésért, most kapni fogsz! :D

Tudod, mi ezzel nem tudunk mit csinálni, TUDOM nekem is innom kell ahhoz, hogy legyen egy kis életkedvem, pláne zenét is jobb ittasan hallgatni, mégis mostanában már visszább vettem. Engem sem érdekel sok minden az életben, oké néha játszok egy-egy videojátékkal, megnézek egy-egy filmet, aztán mielőtt szabin szoktam lenni, mindig azt hiszem, hogy milyen jó lesz, aztán rájövök hogy inkább dolgoznék, minthogy itthon legyek. Ha valaki azt mondaná, hogy "Itt van egy jó kis lakás a tengerparton, egy milliárd forinttal, valahogy az sem igazán hozna lázba. Sokszor érzem azt, hogy az lenne a normális hogy józan állapotomban legyen sokkal jobb életkedvem, mint ittasan, holott hallottam már olyat is, aki azt mondta, hogy innia sem kell ahhoz hogy jobban érezze magát.

Az hogy milyen anyagi és egyéb körülmények közé születsz, melyik országba, milyen nevelést kapsz, kiket ismersz meg az életed folyamán, mennyi és milyen dolgok érdekelnek, mennyire leszel hajlamos a depresszióra és egyéb dolgok, rengeteg mindent nem mi határozzunk meg születésünkkor, illetve nem vagyunk benne senki másnak a cipőjében, csak a sajátunkban.

Nézd meg, vannak olyanok akik vakon/bénán születnek, és szeretnek élni, más ismert ember, egy percet nem kéne dolgoznia semmiért, még a luxus életért sem, és mégis idő előtt meghalnak, saját maguk által.

Rám például negatív hatással van az is, hogy lakótelepen lakok, ahhoz képest annyi ember van az utcákon, mint egy faluban.

Szerintem sokan éreznek hasonlóan mint te, életcélt is nehéz úgy találni, ha az embert semmi nem érdekli, nekem a zenehallgatás és a távfutás, amiket szeretek leginkább űzni.

Tudom, én is olyan vagyok hogy ha fáj a fogam, csak akkor jövők rá, hogy milyen jó is az, amikor nem fáj.......... mit akarunk mi panaszkodni mo-n a fizetések miatt, amikor milliók éheznek? Én azt gondolom hogy az embernek muszáj néha felülmúlnia saját magát, még ha nehéz is! Én szeretnék egy jókedvű szellem lenni, aki figyelné az emberiséget, és látnia azt, más-más dimenziókban, hogy kinek hogyan alakult volna másképpen az élete, ha mással köt házasságot, ha nem ugyanazok a gyerekei születnek, ha másabb iskolába járt volna, másabb embereket ismert volna meg, más lett volna a szakmája, sokkal befolyásosabb családba születik stb-stb..........Az iskolában a legfontosabb tantárgy talán az lenne, hogy "önismeret és annak fejlesztése" Aminek a célja az lenne hogy minél jobban megismerné az ember a saját tulajdonságait, egy példa ami hirtelen eszembe jutott..............Utcán egy hajléktalannak az emberek töredéke ad (még csak néha is) egy kis aprót, vagy mondjuk egy ezrest, de a legtöbben nem............de ha mondjuk ismernék annak az embernek a történetet (ami mindenkinek van és "íródik" folyamatosan) hogy mondjuk meghalt a gyereke kiskorában, elhagyta a felessége, sehol nem akarták alkalmazni ötven évesen, senki nem volt aki tudta volna támogatni anyagilag stb......Akkor már talán kevesebben néznék semmibe, és többen adnának neki egy kis aprót, de akik akkor sem, azok mit gondolnának magukról? Mekkora részük érezné normálisnak/kevésbé normálisnak vagy még rosszabbnak azt, hogy elköltesz egy boltban néhány ezer forintot, semmit nem vettél, egy hajléktalantól (akire ránézésre látnád az élettörténetét) meg sajnálnál akár húsz forintot is.......úgy hogy ráadásul lenne is nálad, de sok másik szituációt is ki lehetne találni. Aztán filmeket is lehetne vetíteni, és mindenki leírhatná azt, hogy melyik szereplőnek a helyében, mit csinált volna ugyanúgy vagy másképpen, és miért.