Ki érzi úgy, hogy magányos, mert nincsenek barátai?

1 éves ez a kérdés tudom... Csak beírtam a keresöbe, hogy "magányos" mert most hihetetlenül elvagyok keseredve, nincsenek barátaim, aki volt az is átvert, eldobott, nincs eröm élni :(

Rossz nézni, hogy ennyien vagyunk... kár, hogy senki se írta le hol lakik.. lehet lett volna valaki a közelböl :(

16/L

Húú, elég rég jártam itt, még vmiféle klub is alakult. :)

Én ugyanúgy megvagyok magamnak, rájöttem, hogy miért... kicsit antiszoc vagyok, de túlélem. (:

Én is jól lekéstem, de azért írok ide. Miskolcon lakok, és nagyon jó olvasni a sorstársaimnak a sorait, hozzászólásait. Gyakorlatilag már többen is írtak olyan dolgokat, amelyekről teljesen magamra ismertem, és ez érthető is az ilyen helyzetben lévő embereknél. Nálam is jelentős részben a félénkség, gátlásosság okozza és okozta a magányt. Emellett mindig is aggódó, szorongó természetű voltam, és rendkívül érzékeny is. Tehát pszichés, idegi eredetű problémákról van szó. Az érzékenység szerintem önmagában nem jelent problémát, vannak előnyei és hátrányai is. Bár ahogyan elnézem, ebben a világban inkább hátrányt jelent.

Az viszont kérdéses, hogy én egyébként is ilyen visszahúzódó, úgymond "magamnak való" lennék, vagy pedig mindezt az előbb felsoroltak okozzák. Az kétségtelen, hogy jól tudok kommunikálni; elsőre nem igazán látszanak meg rajtam ezek a dolgok. Ennyire azért biztos, hogy nem szeretek egyedül lenni. Jó, ott vannak a szüleim meg a testvérem, de hát az más.

Már igen hosszú ideje nincsen barátom, nincsenek barátaim, tehát akivel, akikkel találkozok, és bármit megbeszélhetek vele, velük. Eddigi életem folyamán csak éppen hogy egy pár olyan ember volt, akiket annak tekintettem. Barátnőm meg aztán főleg, hogy nem volt még. Hát, valahogy mindig volt bennem egyfajta idegenségérzés a többi emberrel, meg úgy általában a világgal kapcsolatban. Mintha nem is ide való lennék, erre a bolygóra. Pedig ahogyan utaltam rá, érzékeny, és emellett megértő, segítőkész embernek is tartom magamat. Itt hozzáteszem, hogy a szüleim előfordul, hogy megemlítik csak úgy, ha ilyen témákra terelődik a szó, hogy ez a világ nem nekem való. Hát, mit ne mondjak, ez teljesen így van. Hozzá kell tenni még azt is, hogy nekem is elég gyakran rossz a hangulatom; nagyon nyomasztó ez az egész. Viszont időnként meg viccelődni támad kedvem. Ezt elég speciális formában szoktam csinálni.

Elég cinikus, ironikus vagyok a világgal és néha önmagammal szemben is. A kinézetemet, megjelenésemet átlagosnak tartom.

Nekem elég speciális az érdeklődési köröm; szerencsére elég jól le tudom magamat kötni itthon, legalábbis egy darabig; de aztán állandóan előjönnek ezek a rossz, nyomasztó érzések, a keserűség, melankólia, kiábrándultság, reménytelenség és tehetetlenség érzése, amik néha dühszerű indulatokkal is társulnak. Ezzel a világgal szerintem sokkal nagyobb baj van, mint az ilyen magamfajta, és hozzám hasonló emberekkel.

Nekem szintén rendkívül nyomasztó látni azt, ahogyan az emberek járkálnak társaságban, barátokkal, haverokkal lazán, jókedvűen az utcákon, meg bárhol. Néha azért én is elmegyek sétálgatni, főleg az évnek a meleg időszakában, de hát egyedül elég rossz.

Na és persze a párok... hát igen...már szinte megalázó látvány, hogy "kölykök" is járkálnak már egymásba fonódva, én meg itt vagyok a nagy semmiben. Szinte mindenhol párokat lehet látni. Sajnos nincsen hol ismerkedni. A zajos, nyüzsgő, füstös helyeket értelemszerűen ki nem állhatom; meg ugye, eleve nem is vagyok bátor, kezdeményező alkat enyhén szólva. Az ismerkedéshez pedig a másik félnek a közreműködése is kellene mindemellett.

Évek óta próbálkozok itt az interneten valamit elérni, társkereső oldalakon. Itt már azt hiszem, hogy megvan bennem a kellő bátorság, kezdeményezőkészség, de ahhoz képest, hogy milyen régóta próbálkozok, alig értem el valamit, szinte semmit. Ezek, mármint a társkereső oldalak eddigi életem talán legnagyobb csalódását jelentik. Bár még nem adtam fel, mert egyszerűen nincsen más lehetőségem az ismerkedésre. Nem az internettel van a baj természetesen, mert ez egy óriási lehetőség lenne, hanem azzal, ahogyan a lányok viselkednek rajta; és gondolom a fiúk, férfiak egy része is tehet erről az egészről. Nem tudnak, sőt nem is akarnak élni ezzel a nagyon nagy lehetőséggel; - tisztelet persze a kivételeknek. Ez egy külön téma is lehetne. Mindent egybevetve, én már csak a csodában reménykedek, hogy hátha mégis megváltozik valami az életemben jó irányba.