Ki érzi úgy, hogy magányos, mert nincsenek barátai?

hát ööö...izé... ha esetleg vas megyében, én az elején csatlakoztam a klubhoz végül is én jól el vagyok egyedül, de hát ha már klub szívesen beszélgetek pár emberrel segítek ha tudok lehet, jó hobbi az a lelki szemetes lada:D amúgy egyedül ugyan olyan jól el lehet szórakozni, csak hát szerintem sokatoknak inkább az hiányzik, hogy nehéz pillanatokban legyenek mellettetek, nekem is hiányzik sokszor de próbálok nem gondolni rá, mert az én hibám az, hogy nincsen valaki mellettem mert nem tudok erőt venni ahhoz, hogy beszélgessek emberekkel, sőt még a szüleimmel is inkább csak el vagyok de semmi több:)

tény és való Ti inkább az érzelmeket részesítitek előnyben mint inkább azt az életet amit mások élnek. hát lehet, hogy nem így van én ilyen vagyok:D

16:32

egyetértek veled, Én is egész jól elvagyok így, csak mikor látok másokat akik a barátaikkal mászkálnak állandóan meg jól érzik magukat, akkor kicsit rámjön, hogy olyan jó lenne ha énis ott lehetnék, de aztán túllendülök rajta. xD

Sajnos én is magányos vagyok. (Hú de nem szeretem leírni az a M betűs szót) :S Próbálok tenni ellene, hogy ne legyek az, de egyszerűen nem sikerül. Pedig mindig normális vagyok, segítek azoknak akiknek tudok valamiben, van stíluson, egyéniségem, tanulok gitározni, nincsenek káros szenvedélyeim. De, mióta kikerültem a suliból, minden barátom szétszéledt, külföldre meg vidékre. Vetődök egyik munkahelyről a másikra. (Feltéve ha épp van) sokszor 15-20 évvel idősebbek közt. Csak netes "barátaim" vannak, van akivel szerveztem közös programot is, de a 100 kilométer távolság közbeszól(t). Van akit 2 van akit 6 éve ismerek, és mostanában azt játsszák, hogy csak 2 naponta lépnek be az msn-be, van aki meg 2-3 hetente egyszer, pedig korábban minden nap beszéltünk, játszottunk netes játékokat, most meg be se lépnek. Pedig tök kedves, segítőkész vagyok, és látszatra ők is kedvesek, de valami mégis csak lehet... PL.: látom, hogy a youtube.com-on mikor léptek be, de msn-be meg napok óta sem. :S Többen említettétek, hogy szilveszterkor elég rossz, nos valóban akkor a legrosszabb, hallom amikor a szomszédok mulatnak, én meg itt rohadok egyedül, pedig vékony vagyok, helyes, ápolt, stílusos. Nem értem mi a baj. :S Igazából csak 1 olyan barátom/ismim van akivel néha tudok közös programot szervezni, de vele is nagyon ritkán, ha épp nem a barátnőjével van, vagy ha nem dolgozik. Tovább bonyolítja a dolgom a haver/barát szerzésbe, hogy nem szeretem a sablonos embereket, csak akik hozzám, a stílusomhoz hasonlóak.

F21

Én is magányos vagyok. Egész életemben az voltam. Van családom, de a család nem helyettesíti a barátokat. Gyerekkoromtól fogva megvan ez a hiányérzetem. Gyerekkoromban sírtam anyukámnak, hogy nincs kivel játszanom, és rimánkodtam sokszor, hogy jöjjön ki velem labdázni; később, mikor már nagyobb voltam, hogy menjünk el sétálni, hogy legalább néha kimozdulhassak, mert nagyon szenvedtem egyedül és egyedül nem tudtam elmenni sehova. Csak úgy kóboroljak az utcán egyedül?! Nem jártam szórakozni, mert nem volt kivel, egyszer-kétszer elmentem egyedül, de az nagyon rossz volt. Nem hiányozhattam az iskolából, mert nem tudtam volna kitől elkérni a leckét, mert nem álltam közel senkihez.

Mostmár, így idősebb fejjel édesanyámat is kicsit hibáztatom, mert nem segített nekem beilleszkedni. Ha látta, mennyire gátlásos, szorongó, félénk vagyok, nincsenek barátaim, segítenie kellett volna. De inkább még sokszor ő ripakodott rám, ha ezzel a problémámmal teljesen kivettem a sodrából, hogy "hát, mert te is olyan magadnak való vagy, csak mész az utcán is, lecsapod a fejed, nem köszönsz senkinek!" meg így: " azért nincsenek barátaid, mert olyan bölcs vagy". A "bölcs" szó sztem őnála a büszkeséget jelentette. Gyakran azért nem köszöntem, mert nagyon félénk voltam, de talán ő ezt fel sem fogta. Nem éreztem a "közösségi érzést", mert nem tartoztam sehova, nem volt senkim a nagyvilágból, ezért sokszor gyűlöltem az embereket, mert hatalmas volt a társas igényem, a szeretetigényem, de sehol nem találtam ezekre kielégítést. A legtöbbször kívülállónak éreztem magam, még most is. Az iskoláimat úgy végeztem el, hogy egyetlen barátom sem volt, de főleg olyan nem, akivel mondjuk iskolán kívül is találkoztunk volna. Szörnyű volt átélni ezt a hatalmas hiányérzetet, amikor nem tudod egy élő példán keresztül, hogy "no, ezzel a másik is így van, no, ez a másiknál sincs így, akkor ez normális, stb". Meg egyáltalán, hogy legyen valakid, akivel kimozdulsz, hogy ÉLJ, akivel beszélhetsz, ha bánat nyom, vagy megoszd az örömöd. De még ma sincsenek barátaim, én ma már mély, őszinte barátságra vágyom, nem fecsegésre, nem holmi bájcsevegésre, nem is közös sütizésre a cukrászdában, vagy közös bicajozásra, hanem egy emberre. De hol van az EMBER? Hol lehet megtalálni?

Például itt. Én szívesen taliznék egy velem egyidős lánnyal akár látatlanban is, mármint úgy, hogy nem tudom, mire számítsak. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb nem "illünk össze", de szerintem érdemes kockáztatni.

19/L (Első)

Utolsó előtti, én két évvel vagyok fiatalabb, és nagyjából a leggázabb első találkozási helyzeten már túlestem, ha gondolod, beszélhetnénk :)

17/l