Miért lenne érdemes életben maradnom? Egyáltalán egy ennyire elcseszett életet rendbe lehet valahogy hozni?

Tudom és őszintén örülök is neki, még ha nem is tűnik úgy, de hosszasan beszélgetni, levelezni sajnos nem tudok érdemben senkivel, mert egyetlen komoly és értelmes ember sem ír nekem privátban. Aki meg nagy ritkán mégis, az mindig szó nélkül faképnél hagy. Én meg törhetem a fejem, hogy ezúttal vajon mit rontottam el. :( Annyira fáj, hogy senkinek sem számítok fikarcnyit sem. Az a baj, hogy aki nem tapasztalta azt a bizonyos zsigeri, csontig hatoló magányt, amikor érzelmi téren senkire sem számíthatsz, el sem tudja képzelni milyen lehet. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit nevelőintézetbe dobtak és a kutya nem törődik vele. Mindenki csak a problémás, zűrös egyént látja benne, de abba bele sem gondolnak, ha emberi bánásmódban részesülne és szeretve lenne legalább egyvalaki által, akkor nagy eséllyel közel sem lenne ennyire problémás.

Persze, tök jó, amíg egy adott rajzon dolgozom, már ha persze úgy sikerül, ahol elterveztem. Viszont, amint megosztom és szembesülök az általános érdektelenséggel, kapásból hetekre elmegy a kedvem attól, hogy ismét tollat fogjak a kezembe. Nem mintha a lájkok vagy a népszerűség miatt csinálnám, de abban bízok, hogy hátha egyszer valakinek hozzám hasonlóan felkeltik az érdeklődését a karakterek vagy a történet. Ezidáig nem igazán jártam sikerrel. Mindazonáltal szívesen rajzolnék gyerekeknek, de nincs az ismertségi körömben egy sem.

Alapból sem szokásom drága, márkás ruhadarabokra költeni. Ám momentán sajnos annyira csóró vagyok, hogy leárazott, turis ruhákra sem futja. Majd, ha lesz munkám és hosszú hónapok óta először kézhez kapom az első rendes fizetésem, akkor fogok csak tudni felruházkodni. Egy teli szekrényre való ruhám van, de bő háromnegyedét ki lehet vágni, mert vagy elnyűtt, vagy gagyi, vagy nem az én stílusom.

Értem én, de hogy állhatnék pozitívabban a dolgokhoz, ha ezidáig gyakorlatilag mindent elcsesztem az életemben, amit csak lehetett? Na, jó, nem szó szerint mindent, de úgy nagyjából azóta, hogy anno otthagytam az egyetemet és elkezdtem dolgozni bolti eladóként. Onnantól indult lassú, de biztos züllésnek az életem. Értelmes ember félretette volna a pénzt, vagy legalább egy részét és képezte volna magát mellette, én azonban ide-oda csapongtam a képzések között, de semmit sem fejeztem be, és a fizetésem 90%-át művészeti eszközre költöttem, még hitelt is vettem fel Mac-es gépparkra, amit azóta is fizetek. Csakhogy művészeti suliban bebizonyosodott, hogy tehetségem az nagy eséllyel nincs hozzá. Mindent kvázi egy lapra tettem fel, hogy majd gyakorlok, fejlődök és ebből fogok megélni, és annak rendje s módja szerint belebuktam. Mégis mire legyek büszke? Hogyan álljak pozitívan a dolgokhoz, ha képtelen vagyok józan, értelmes döntéseket hozni?

Lehet, hogy jót tenne, de nem tudom, hová fordulhatnék.

A hajléktalanoktól meg a szellemi sérült emberektől konkrétan félek, így az ő köreikben nem szívesen önkénteskednék. Egyszer, kb. 8 éves lehettem, amikor a buszon át akartam adni a helyet egy, valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt álló néninek, aki rám förmedt, hogy fel kellene engem pofozni. Ez úgy belém égett, hogy azóta kétszer is meggondolom, hogy kinek nyújtsak segítő kezet, tartva attól, hogy esetleg le találja üvölteni a fejem.

Sajnos egy hónapon belül töltöm a 31-et így gondolom ez felejtős.

Elképesztően kétségbe vagyok esve. Írjátok itt többen, hogy fedezzem fel a saját értékeimet.

De hogyan? Hogyan deríthetném ki, hogy miben vagyok jó, mihez értek? És mit csináljak, ha nem vesznek fel sehová dolgozni? Senkinek sem kell olyan nagybetűs Lúzer, aki félbehagyott diplomával évekig eladóként gályázott. Egyetemre max. jövőre fogok tudni jelentkezni, addig mi a túrót kezdjek magammal pénz és munka nélkül? A bolti állások esetén gyakorlatilag instant elutasítást kapok, hiába van releváns tapasztalatom. Másba meg hiába fognék bele, tapasztalat és kapcsolatok híján esélyt sem adnak sehol, még a minimálbéres kulimunkáknál sem. :( Még a Giggle-ön keresztül is sorra utasítanak el mostanában, hiába van maximális, 5/5-ös átlagom a korábbi munkákból. Most mondhatnám, hogy eladom az alig használt macbook-omat, viszont az arra felvett hitelt attól még ugyanúgy vissza kell fizetnem és abból a pénzből is max. pár hónapig húzom ki munka nélkül, már ha egyáltalán hajlandó lesz bárki is megvenni, mert manapság a Marketplace is döglődik és lassan több rajta a bot, mint a tényleges vásárló.

Tényleg be kellene feküdnöm pszichiátriára? Nincs más mód, hogy kicsit is elkezdjem jobban érezni magam lelkileg? Úgy érzem, csak egy pici lökés kellene, hogy ne érezzem ennyire kilátástalannak a helyzetet, és egyenesbe kerüljek. De mégis honnan szerezzem meg ezt a lökést? Kitől kérhetek tanácsot, hogy egyáltalán merre induljak el.

A pszichiáter ebben nem tud segíteni, sajnos valamiért okosnak tart. Kár, hogy a HR-esek nem így látják.

A szüleimet meg hiába kérdezem, ők egyre csak azt szajkózzák, hogy irány külföld. Oké, de vágjak neki az ismeretlennek kapcsolatok, épkézláb végzettség és tőke nélkül, mindezt tökegyedül?

Az a baj, hogy vannak a Forrest Gumpok, akik a jég hátán is megélnek és a legrosszabb helyzetből is kihozzák a lehető legjobbak, meg a magamfajta életképtelen inverz-Forrest Gumpok, akik a legelőnyösebb helyzetből is katasztrófát csinálnak, magyarán bármihez is nyúlnak, azt tuti elszúrják.

Ami meg a pszichiátriát illeti, ott legfeljebb csak benyugtatózzák az embert, meg max. kap mellé antidepresszánst, aztán pár nap múlva mehet isten hírével, amerre lát. A problémái nem fognak megoldódni, cserébe viszont agyilag zokni, gyógyszerfüggő zombi lesz.

Ezen a ponton már teljesen meg vagyok lőve. Mégis hogy a fenébe lehet ebből a patthelyzetből kimászni?