Miért lenne érdemes életben maradnom? Egyáltalán egy ennyire elcseszett életet rendbe lehet valahogy hozni?

Nekem pont elég bizonyíték arra, hogy értéktelen, hulladék vagyok, hogy senki sem akar velem barátkozni. Itt sem levelezik senki. Aki felajánlotta önként, hogy beszélget velem, kivétel nélkül mind felszívódott 1-2 levél után. Akkor is, ha rövid levelet írtam akkor is, ha hosszút.

A miheztartás végett, más hasonló kérdések alatt szabályosan tolonganak az emberek, hadd beszélgessenek szegény, meggyötört kérdezővel, le akarják beszélni az öngyilkosságról, stb-stb., engem meg mindenki lesz@r toronymagasról. Sőt, többnyire még rúgnak is belém egyet, hogy mekkora egy beteg, szutyok alak vagyok, aki maximálisan megérdemli a sorsát. Mindegy, ezzel csak megerősítenek abban, hogy tényleg érdemes megtennem, amit már egy ideje fontolgatok. Mindenkinek kijár az empátia, az emberség, együttérzés, de nekem semmi sem jut, csak a sárba tiprás meg az ignorálás.

Lényeg, ami a lényeg, ha annyira hiper-szuper értékes ember lennék, mint amilyennek leírsz, legalább egy ember megmaradna mellettem, legalább egy valaki látna bennem fantáziát. Erre a 10-12 levelezőpartnerből egy sem akar velem beszélgetni. Meg sem indokolták, hogy miért: unalmasnak tartanak, meggondolták magukat, nem érnek rá, semmi, csak egyik napról a másikra felszívódtak, minden előjel nélkül. Ezért nyilván magamban keresem a hibát, ki másban. Ekkora mértékű lemorzsolódás nem lehet véletlen. Szeretném elhinni, amit mondasz, de a valóság csúnyán arcon köp.

Az meg hol előny a mai ChatGPT-s világban, hogy az ember kisregényeket ír? Sehol! Eleve végig sem olvassák. Rajzolás, dettó. Még, ha jó lennék benne, azt mondanám, hogy talán ezzel is lehetne kezdeni valamit, de senkit nem érdekel rajtam kívül, amit csinálok, így alighanem semmi tehetségem hozzá. A művészeti iskola megtanította, hogy a lelkesedéssel kitörölhetem. Más "értékem" nincs, ami akad, abban meg szemlátomást tehetségtelen vagyok. Ezért is gondolom, hogy még egy ilyen felesleges ember, mint én, nem járt még ezen a bolygón. A létezésemnek konkrétan nincs értelme.

Hiába imádok alkotni, ha egyszer rajtam kívül cseppet sem lelkesedik érte senki, nincs kivel megosztanom az ezzel kapcsolatos örömömet, akkor cseszhetem.

Tudom én, hogy a pénz nem minden, de hát valamiből meg kell élni. Hónapok óta nincs állandó munkám, se anyagi tartalékom, csak beugrós munkákból meg a cuccaim eladogatásából tartom fel magam. Ez is kb. csak a számlák, a hitel meg a pszichiáter fedezésére elég. És minden értelmes program, tanfolyam, stb. fizetős. Példának okáért szívesen járnék kezdő boxedzésre, esetleg kosarazni - fizetős. Angol nyelvtanfolyam - fizetős. Rajziskola - fizetős. Szívesen felfrissíteném a ruhatáramat is, mert már évek óta nem vettem magamnak egy normális ruhát sem - ez is pénzes történet. Fodrász - dettó.

A Forrest Gump-ot időközben megnéztem, kiváló filmnek tartom, de utána még a szokásosnál is pocsékabb lelkiállapotba kerültem. Nem tudtam attól elvonatkoztatni, hogy még egy 75-ös IQ-jú, egy hadirokkant, vagy egy többszörösen bántalmazott, drogfüggő ember is többre viszi az életben, mint én. Itt mutatkozik meg, hogy mennyire értéktelen vagyok. Még a legsivárabb melodrámában, a lehető legszerencsétlenebb főhősnek is van legalább egy barátja, társa, szerető családtagja, mentora, akárki, aki őszintén hisz benne és támogatja, bármi is történjék. Na, nekem túlzás nélkül egy ilyen ember sincs a környezetemben. A szüleim sem tudnak rólam mondani semmit, ha megkérdezem tőlük, hogy mihez értek, vagy miben vagyok jó. Higgyétek el, ha máról holnapra meghalnék, a kutyát nem izgatná.

Lehet, hogy saját magamnak a halálos ellensége vagyok. Másrészről cseppet sem tud vigasztalni, hogy mindenféle kanos, jött-ment ürgék közösülni szeretnének velem. Ebben semmi pozitív és semmi hízelgő nincs. Ez csak a testem gusztustalan, egyoldalú, öncélú kihasználása, tárgyiasítása, semmi több. Én alapjáraton sem élvezem túlságosan a szexet (ennek is megvan a maga oka), pláne, ha sem vizuálisan, sem intellektuálisan nem találok semmi vonzót a másik félben. Az a kategória, aki engem rendre betalál, úgyis főleg/kizárólag arra hajt. Néha jobban örülnék, ha ronda lennék, legalább ettől a nyomortól is megkímélném magam, ha már tisztességes, jól szituált embernek úgysem kellek.

Mindenesetre köszönöm szépen a kedves, biztató válaszokat! Sajnos, mivel a saját bőrömön rendre mást tapasztalok, ezért nehéz elhinnem, hogy akad bennem bármi értékes. Gyerekként még nem voltam depis, de már akkor is gyogyósnak, dilisnek tartottak a suliban, így nem feltétlenül a negatív attitűdöm miatt kerülnek az emberek. Ha lelkes pozitivitással megyek oda valakihez, teszem azt a rajzaimmal, akkor is ugyanabban a közönyös, vagy épp elutasító bánásmódban részesülök, mintha enervált vagyok és legfeljebb csak tőmondatokban reagálok. Bármit csinálok, bárhová megyek, egyszerűen nem találom a közös hangot másokkal, vagy éppen a helyemet a világban. Így pedig nem sok kedvem maradt élni. Tudom, hogy az önsajnálat rossz, de ha próbálok is tenni ellene, akkor sem látom az eredményét. Most is hiába járok pszichiáterhez, jobban nem lettem tőle. Hiába ülök le rajzolni, írni, ha utána szembesülök vele, hogy még a hobbimhoz is béna vagyok, senkinek a figyelmét nem tudom megragadni, elmegy a kedvem. Hiába olvasok önfejlesztő könyveket, egyszerűen hosszú távon nem tudatosul az agyamban a tartalmuk. Hiába kezdek bele új képzésbe, mindent félbehagyok. Ez egy ördögi kör.

Annyi mindent megpróbáltam már, de egyszerűen nem látom a kiutat, újra és újra visszasüllyedek a depresszív tehetetlenség és kilátástalanság mocsárba. Nincs semmi pozitív lelki tartalékom, amihez vissza tudnék nyúlni ezekben a nehéz időkben és amiről bizton kijelenthetem, hogy őszinte érdemnek minősíthető, nem puszta önámítás, vagy olyasvalami, amit csak szánalomból vágták a fejemhez.