Miért lenne érdemes életben maradnom? Egyáltalán egy ennyire elcseszett életet rendbe lehet valahogy hozni?
1) Nincs munkám. Pár hónapja felmondtam több évnyi kereskedelemben töltött idő után, azóta sem találtam semmit. A helyi városból vissza sem hívnak (megyeszékhely), Budapestre meg a környező településekre járkálok interjúkra, de végül oda sem vesznek fel. (Gondolom a távolság miatt.) A kereskedelmi tapasztalaton túl sajnos csak angol nyelvtudásom meg érettségim van, illetve felhasználói szinten értek pár programhoz (Office, Adobe programok, stb.).
2) Nincs pénzem. Azt a keveset, ami korábban volt, mindet drága művészeti cuccokba, meg digitális (rajz)eszközökbe öltem. Ezekből ugyan tudnék párat eladogatni, de ez csak átmeneti megoldást jelentene.
3) Szeretnék ugyan továbbtanulni, valami fixen piacképes szakon, de egyfelől állami félévem is kettő van már csupán, mert sajnos elvesztegettem egy FOSZK képzésre (egy év), meg egy bölcsész nyelvszakra (négy év), amiből csak abszolutóriumom van, mert nem láttam értelmét szakdolgozatot írni egy munkaerőpiacon értéktelen diploma megszerzéséhez, pláne úgy, hogy az adott nyelv sem megy valami fényesen.
Sajnos humán beállítottságom van, amihez nehéz piacképes képzést találni, s utána még annál is nehezebb állást szerezni. Tanárnak szerintem nem lennék jó. A pszichológia érdekelne, de egyfelől meglévő mentális problémákkal nem tudom mennyire jó ötlet, másfelől meg ez alsó hangon 5-8 évnyi tanulást jelentene (ami alapvetően nem gond, mert szeretek tanulni és ez a terület érdekelne is), viszont kapcsolatok nélkül nehézkes elhelyezkedni a pályán. Arról nem beszélve, hogy jelen állás szerint a felvételi pontszámom is kevés lenne hozzá, pedig van egy ötös emelt érettségim meg nyelvvizsgám is, pedig 4-es 5-ös lett mindenem, csak sajnos százalékban nem a legjobbak. Ahogy a kalkulátorban kiszámoltam, még plusz felsőfokú nyelvvizsgával vagy egy másik emeltszintű érettségivel is necces lenne, hogy elérjem a szükséges ponthatárt.
Lényeg, ami lényeg, perpillanat a rajzolás mellett a pszichológia lenne az a terület, amit egy életen át tudnék tanulni, viszont mindkettő rizikós pálya, amit kapcsolatok meg anyagi hátszél nélkül nem biztos, hogy megérné választani. A reálos területek meg a kétkezi szakmák pedig vagy nem érdekelnek, vagy nem vagyok bennük jó, persze, ha diploma után ezek fix megélhetést biztosítanak, akkor lehet, hogy kénytelen leszek erőt venni magamon és errefelé orientálódni.
3) Van ugyan hobbim (rajzolás, karakteralkotás), amit szeretek és élvezek, de tehetségem nagy valószínűséggel nincs hozzá, mert senkit nem érdekelnek a munkáim. Feltételezem, ha lenne bennem bármi potenciál, akkor alapvetően tetszenének az embereknek a műveim. Próbálom több felületen is megosztani a képeimet, de max. 1-2 lájkot/upvote-ot kapok rájuk, ami bőven az átlagon alul van.
4) Diszfunkcionális családból jöttem, a szüleim nem kedvelnek és érzelmi támogatást egyáltalán nem kapok tőlük. Sajnos csak megtűrt személy vagyok otthon, és ezt előszeretettel hangoztatják is. Viszont perpillanat ők az egyetlen esélyem arra, hogy tető legyen a fejem felett, illetve anyagilag is tudnának valamennyire támogatni, de erre csak a legvégsőbb esetben “fanyalodnék”.
5) Barátaim sincsenek. A régiek többnyire “lekoptak”, újakat szerezni meg nem tudok, mert saját magammal sem vagyok rendben és ez egészen biztosan megmutatkozik a kisugárzásomban.
6) A szexuális életem, mint olyan, nem létezik, mivel utálom a saját testemet. Sajnos főleg veleszületett genetikai dolgok miatt, ezeken meg max. a műtét segítene, de arra meg pénzem nincs, ráadásul rettegek a vértől meg a műtétektől. Mindenesetre magamhoz sem nyúlok és azt sem élvezem, ha mások szexuális jelleggel érintenek. Nem tudom, hogy ez veleszületett aszexualitásnak minősül-e, vagy szimplán a lelki problémáim eredménye (párkapcsolati csalódások, depresszió, önutálat). Szoktak lenne szexuális töltetű álmaim, ott többnyire tudom élvezni a szexet. A valóságban sosem sikerült. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy bárki is őszintén kívánatosnak találna és nem cserélne le az első adandó alkalommal egy nálam vonzóbb egyénre, így elengedni sem tudom magam.
7) A fentiekből következik, hogy párkapcsolatot sem tudok létesíteni. Undorodom tőle, ha fel akarnak szedni, rám akarnak mászni. Szó szerint hányingerem lesz annak a puszta gondolatától, hogy nekem nem tetsző emberek érnek hozzám. A barátibb, türelmesebb közeledésre lennék vevő, de kb. mindenki azonnal ágyba akarna vinni. Az önbizalomhiányomból adódóan én nem igazán merek nyitni számomra megnyerő egyéneknél, nálam viszont csupa olyan egyén akar kezdeményezni, akik kívül-belül taszítanak.
8) Próbáltam szakembert keresni (pszichológust és pszichiátert egyaránt), kaptam is időpontot, nyár végére (ezt is a szüleim fizetnék, pláne, ha addig sem sikerül munkát szereznem). Viszont tartok tőle, ha ez így megy tovább, nem fogom addig kibírni.
Ti mit tanácsoltok ilyen helyzetben? Jelenleg jó pár nyomós indokra lenne szükségem, hogy miért ne vessek véget az életemnek. :( És nem azért, mert nem szeretnék élni, hanem szimplán azért, mert nem látom jelen helyzetben a kiutat, a fényt az alagút végén.
Mostanra annyi mindent elszúrtam ebben az életben, hogy fogalmam sincs merre induljak el, hogy ki tudjak mászni ebből a gödörből. Momentán úgy érzem, hogy szinte semmihez sincs energiám, motivációm és hajlamos vagyok feladni a dolgokat az első adandó nehézségnél. Hogy lehet az ilyen mentalitáson változtatni? Honnan szerezzek lelkierőt, motivációt és kitartást?
102
Most emiatt megint ír majd egy kisregényt.
Arra várok, hogy ő írjon, amennyit csak akar, ha téged zavar a mennyiség, akkor ne egy adagban olvasd, amúgy meg az egyik legjobb problémamegoldó módszer épp a kibeszélés, vetillálás, szakszóval, úgyhogy minél többet ír, annál jobb, annál nagyobb esélyünk van tényleg segíteni is neki!
Kutatások bizonyítják, hogy minél közlékenyebb vki, annál nagyobb eséllyel tudja megoldani a saját problémáit, feldolgozni a traumáit éppen ezzel a kibeszélő-kiíró módszerrel!
Szóval kérdező: hogy vagy?
Írj, amennyit csak tudsz, de tényleg jobb, ha megpróbálod tagolni, hogy könnyebb legyen olvasni téged mindannyiunknak! Én is hajlamos vagyok a végtelen monológokra, de néha még nekem sincs türelmem visszaolvasni a saját kisregényeimet sem, pedig nekem ez egy határozottan jól működő problémamegoldó módszer amióta csak írni tudok, hogy kiírok mindent magamból. Ma viszont már tudom, hogy nem mindegy, hogy mikor kinek mennyit és hogy, mert elmenekülhetnek segítő szándékú türelmetlenek...
Hogy vagy?
"Most emiatt megint ír majd egy kisregényt."
Na és? Hadd írjon! Ha nem akarod, majd nem olvasod el és kész.
Történetesen most nincs kedvem sokat írni. :'D
Annyival lett azóta "jobb", hogy azóta lett munkám is, amit bár nem szeretek (kasszázás), de legalább az idő elég gyorsan elrepül.
A kínzó magány viszont továbbra is maradt, erre egyszerűen nincs gyógyír.
Az egyetlen ember, akit relatíve "barátnak" vagy havernak nevezhettem, idestova jó fél éve elég látványosan hanyagol, még karácsonykor sem köszöntött fel, pedig én szokás szerint írtam neki. :( Nemrégiben beszéltünk ugyan, akkor nem tűnt úgy, mintha bármi konkrét gondja lenne velem. Szerintem szimplán csak arról lehet szó, hogy gyakorlatilag minden ujjára talál egy barátot vagy havert, így kicsit sem igényli a társaságomat. Pedig beszélgetéseink alkalmával én lényegesen többet hallgatom, illetve kérdezem őt, mint fordítva, de még így sem kellek neki, szerintem untatom. Régebben legalább 2-3 havonta beszéltünk pár órát, tehát szó sincs róla, hogy nagyon tapadnék rá vagy bármi ilyesmi.
Bárcsak lenne valaki, akinek fontos lennék! Jelenleg kicsit sem érzem úgy, hogy bármi jelentősége lenne az életemnek. A hobbimmal is próbáltam foglalkozni, de továbbra sincs nagy érdeklődés a rajzaim iránt, mert saját történethez rajzolok, így pedig kapcsolódni is nehéz, célközönséget találni meg pláne. A maximalizmusom miatt ráadásul nem tudok olyan sűrűn posztolni, hogy fel tudjam kelteni az emberek (meg az algoritmus) figyelmét.
Most mondhatnám, hogy nem érdekel, hogy egy barátom sincs, ha legalább a hobbimban sikeres lennék, de sajnos itt is csak egy csődtömeg vagyok. Jövőre szeretnék ugyan egyetemre jelentkezni, vagy legalábbis megadni az esélyt a továbbtanulásnak, de továbbra sem tudom, hogy ezen belül merre tovább.
Summa-summárum: mondhat bárki bármit, de érzelmi támogatás és/vagy kapcsolatok híján az élet gyakorlatilag értelmetlen, mert minduntalan falakba ütközik az ember. Úgy érzem, végső soron ez gátol abban, hogy bármi érdemi dolgot el tudjak érni az életben. Ha el tudnám valahogy érni, hogy kedveljenek az emberek, szimpatikus legyek mások számára, akkor a nyakamat rá, hogy egyből jobbra fordulna a sorsom. Kár, hogy szociális analfabéta vagyok. Hiába tájékozódom a témában, gyakorlatban sosem tudok jó benyomást kelteni. Rendszeresen megkapom, hogy "túlpörgök", nehéz velem lépést tartani, feszültnek, idegesnek látszom, stb-stb., de kétlem, hogy pusztán ez lenne az egyetlen ok.
A pszichiátert is kértem már több soron, hogy ugyan árulja már el, mi a fene lehet velem a gond, amiért képtelen vagyok szimpátiát kelteni másokban, de ezidáig nem tudta (akarta?) megmondani. Pedig, ha a sötétben tapogatózom, úgy nehéz lesz javítani rajta.
"Jövőre szeretnék ugyan egyetemre jelentkezni, vagy legalábbis megadni az esélyt a továbbtanulásnak, de továbbra sem tudom, hogy ezen belül merre tovább."
Hát akkor így egyelőre nincs értelme... Csak még tovább nehezítené a helyzetedet, hogy még egy valami olyasmit csinálnál, aminek ugyanúgy nem látnád értelmét, mint azoknak a dolgoknak, amiket jelenleg is csinálsz...
"Ha el tudnám valahogy érni, hogy kedveljenek az emberek, szimpatikus legyek mások számára, akkor a nyakamat rá, hogy egyből jobbra fordulna a sorsom."
Mert akkor mi lenne?
107-es:
Persze, nehogy még a végén jóra forduljon a sorsom... :'D
Komolyra fordítva a szót, a továbbtanuláson túl nem sok olyan dolgot látok, amivel jobbá tehetném a saját életemet. Továbbra is csak egy érettségim van, ami sehová sem elég, pláne kapcsolatok nélkül. A pszichiáterem is megmondta, hogy teljesen mindegy, hogy miből, de szerezzek diplomát. Megjelölök néhány szimpatikus szakot, aztán majd meglátjuk. Aztán lehet, hogy fel se vesznek sehová. Az esélyt mindenesetre meg szeretném adni magamnak.
"Mert akkor mi lenne?"
Most ugye csak viccelsz?
A legtöbb ember számára annnnnnnnyira magától értetődő, hogy ott van anyuci-apuci, tesó, rokon, barát/barátnő, férj/feleség, stb., hogy észre sem veszi milyen jó sora van. Most nem azt mondom, hogy nem élnek sokan rossz párkapcsolatban vagy érdeken alapuló barátságban, de azért vannak pozitív példák is jószerivel.
Amikor azt mondtam, hogy teljesen egyedül vagyok, azt szó szerint értettem. Szüleim persze vannak, de érzelmi támogatást egyáltalán nem kapok tőlük, soha nem is kaptam. Persze erről nem csak ők tehetnek, mert ők is kb. ebben nőttek fel, de ez rajtam nem sokat segít.
Az odáig oké, hogy először saját magamat kellene megszeretnem és végső soron csak én tudok saját magamon segíteni, de azért jól esne, ha valaki támogatna, mellettem lenne, ha lenne kivel megosztanom az "élményeimet", örömömet, bánatomat, miegymást, aki végigkísérne a fejlődés útján, ilyesmik.
Egyszerűen lélekölő a tudat, hogy senki sem szeret, senki sem kíváncsi rám, senkinek sem vagyok/voltam soha elég jó.
Ezt csak az tudja megérteni, aki ebben benne volt/van.
Próbálhatok én dolgozni, tanulni, fejlődni, hobbijaimnak élni, stb., ha nincs kinek beszámolni róla. Bármennyire is próbálom figyelmen kívül hagyni, a magány felemészt belülről.
Ha meg nagyritkán társaságba megyek, senki sem nyitott irántam. Én hiába is próbálnék nyitni, egyszerűen látom az embereken, hogy untatom/idegesítem őket. Ha meg meg sem mukkanok soha, csak hallgatok, az úgy meg nem az igazi.
Annyira szeretném tudni, hogy miért nem vagyok senki számára érdekes. A valóságban nem panaszkodom ennyit mint itt, próbálnék én beszélni a történetemről, rajzaimról, meg úgy általában az engem érdeklő témákról, de valahogy sosem tudok másokhoz érdemben kapcsolódni.
A valóság az, hogy 100 emberből 99-nek akad legalább egyetlen egy személy az életében, aki szereti és érzelmileg támogatja. Így azért lényegesen könnyebb az élet. Az odáig rendben van, hogy mindenkit érnek nehézségek az életben, de akad valaki, aki ezek dacára is szeret és hisz benned, az rengeteget számít és óriási előny. Lényegesen könnyebb úgy talpra állni, ha van, aki támogat.
Egyedül legfeljebb csak botlatozni lehet.
"A legtöbb ember számára annnnnnnnyira magától értetődő, hogy ott van anyuci-apuci..., hogy észre sem veszi milyen jó sora van. ... Amikor azt mondtam, hogy teljesen egyedül vagyok, azt szó szerint értettem. Szüleim persze vannak ... jól esne, ... ha lenne kivel megosztanom az "élményeimet", örömömet, bánatomat, miegymást, aki végigkísérne a fejlődés útján, ilyesmik."
Mintha te sem vennéd észre, hogy de hiszen ott vannak a szüleid, akikkel megoszthatnád! Ha nem is annyira támogatóak, mint amennyire szeretnéd, azért elmesélni nekik dolgokat biztos lehetne, ha akarnád, és akkor továbbra is kísérnének a fejlődés útján...
Lehet, hogy az nem szimpatikus benned egyeseknek, hogy érzik, túl sokat vársz tőlük... Ne azért akarj barátot, "hogy támogasson". Az igazi barátságnak nem célja, hanem gyümölcse az, hogy a barátok támogatják egymást. De ha az egyik fél eleve azért akarja a kapcsolatot, mert mankót keres, mert a saját lábán képtelen megállni, az nem igazi barátság lesz...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!