Miért lenne érdemes életben maradnom? Egyáltalán egy ennyire elcseszett életet rendbe lehet valahogy hozni?

Mint írtam, a gyerekkori “barátnőm” is elhagyott, a karácsonyi köszöntésemre egy sort sem írt (korábban ez nem

volt rá jellemző). Jóllehet, az esetek 70-80%-ában hagytam őt beszélni, illetve aktívan kérdeztem, reagáltam is az általa mondottakra, nem csak vakon bólogattam.

Én valahogy rendre kifogom az olyanokat, akik sz@rba sem vesznek. Az egyetlen párkapcsolatom is olyan volt, hogy én voltam az, aki alárendelődött, aki volt olyan marha, hogy hagyta magát kihasználni, mégis egy sms-ben vágott ki a kedves ex, pedig állítása szerint minden korábbi barátnőjével személyesen szakított. És nem

magával a szakítással volt

a baj, hanem a módjával.

Úgy fest én valamiért ezt az embertelen bánásmódot érdemlem.

Miért nem kedves velem szinte senki?

Ha valakinek a halálhírét hallom és mutatják, ahogy siratják őt a szerettei, mindig arra gondolok, hogy engem biztosan nem gyászolna senki. Szerintem észre sem vennék, ha máról-holnapra bedobnám a törölközőt.

Az a baj, hogy ezek, akikkel engem rendre összehozott a sors, szinte kivétel nélkül mind gyáva, hazug, képmutató emberek voltak, azok a típusok, akik azt mondták, hogy szeretnek és elfogadnak, a tetteikkel mégis homlokegyenest mást sugalltak. Az exem, aki azt állította, hogy fontos vagyok neki, mégis rám tukmálta a fogamzásgátlót, annak ellenére, hogy féltem a mellékhatásoktól (jogosan) és cseppet sem élveztem vele a szexet. Abba a hitbe ringattam magam, hogy ha megteszem érte ezt a szívességet, akkor majd jobb lesz. Hát nem lett. Persze szerinte ez is kizárólag az én hibám volt.

A korábbi "barátságaim" is csak addig működtek, amíg én többé-kevésbé alárendelődtem és engedelmesen csináltam azt, amit az akkori barátnőm éppen óhajtott. Amint megvillantottam valamit a saját személyiségemből, vagy akaratomból, akkor rendszeresen pórul jártam. Jobb esetben egy darabig szenvtelenül szenvedett az illető (pl. ha olyan témáról szerettem volna beszélgetni, ami engem érdekelt, meg szerettem volna nézni a kedvenc filmemet, vagy szerettem volna olyasvalamit játszani, ami a szívemhez közel állt), szóval abban sem volt sok köszönet, ha a másik fél nagy ritkán engedett nekem. Rosszabb esetben pedig jöttek a retorziók, figyelem és "szeretet"megvonás, mosolyszünet, miegymás.

Most mondhatnám, hogy felesleges a múlton rágódni, de sajnos újra és újra belesétálok ebbe a csapdába. Bármit megadnék érte, ha végre valahára összehozna a sors egy őszinte, melegszívű emberrel, aki tényleg önmagamért szeret. Ő alighanem elfeledtethetné velem ezt a sok rosszat, ami engem ért, de ötletem sincs, mit kellene tennem ennek érdekében.

Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek voltak zátonyra futott barátságai, egyoldalú és/vagy mérgező kapcsolatai. A gond az, hogy nekem CSAK ilyenek voltak. Talán az egyetemi baráti/haveri társaság volt az egyetlen kivétel, de sajnos már velük sem tartom a kapcsolatot.

Amikor azt mondtam, hogy szinte senki sem kedves velem, akkor arra gondoltam, hogy a lényegi kapcsolataimban senki. Egy-két random, kósza idegen az, akiktől kapok néhanapján egy-egy kedves gesztust.

Pl., amikor nyáron feltörte a sarkam egy cipő, kaptam sebtapaszt egy középkorú pártól. Vagy, amikor egy idős bácsi (vásárló) egy kedves mondattal mosolyt csalt az arcomra, pusztán azért, hogy örömöt lásson az arcomon. Vagy amikor egy sráctól (szintén vásárló) kaptam egy csokit.

Ezek az apró gesztusok ideig-óráig visszaadják az emberiségbe vetett hitemet. De alighanem egyik sem akarna velem barátkozni.

Továbbá ez mit sem változtat a tényen, miszerint a közvetlen környezetemben tényleg nem szeret senki. A saját családom is csak elvisel, a szüleimet is beleértve. Számukra sem voltam soha elég jó vagy épp szerethető. Gyerekként is hiába voltam jó tanuló, mindig azzal jöttek, hogy mások bezzeg kitűnők, nekem viszont nem ment a matek. Vagy, amikor ki voltak állítva a rajzaink, megkaptam, hogy bezzeg az egyik lány tökéletesen fotorealisztikus paprikát rajzolt már 9 évesen. Vagy amikor elsőben táncra jártam és az első fellépésünk után megkérdeztem anyát, hogy hogy tetszett, annyit tudtam belőle kiszedni, hogy "Úgy mozogtam, mint egy robot. De bezzeg a másik a gyerek...!". És miután soha többet nem tettem be ezek után a lábam a táncstúdióba, én lettem lecseszve, hogy mit képzelek.

Szóval gyerekként is ebbe nőttem fel, hogy másnak a gyereke mindig szebb, jobb és ügyesebb volt nálam, én a lábuk nyomába sem érhettem, ha megfeszültem sem. Felnőttként dettó: másnak már bezzeg karrierje van, családja, gyereke, vagy legalább egy párkapcsolata, én meg csak egy nyomorult, elviselhetetlen, lelkisérült lúzer vagyok, aki semmit nem képes elérni ebben az életben és nélkülük (mármint a szüleim nélkül) az utcán végezném hajléktalanként. És komolyan ezt gondolják, mert rendre a fejemhez van vágva. Csak a nagyszülőktől kaptam feltétel nélküli szeretetet, de ők már sajnos rég nem élnek.

Szóval ez vesz körül, amióta az eszemet tudom. Az öcsém már elköltözött (a szüleimtől kapott rá pénzt, mármint albérlet kaucióra) és jó, ha 2-3 havonta egyszer látom. Nem állítom, hogy az ő élete tökéletes, de legalább van párkapcsolata és tart valahova.

Én is próbáltam volna pénzt kérni albérletre a szüleimtől, hogy elindulhassak a javulás útján, de mindig csak az ígérgetés ment. Még akkor sem adtak, amikor lett Budapesten munkám (ahonnan azóta végül felmondtam, részben, mert elegem lett az ingázásból). Pedig megígérték, hogy mivel az öcsém is kapott tőlük x összeget segítség gyanánt, ezért én is meg fogom ezt kapni. De nem akarják elengedni a kezemet. Állításuk szerint attól tartanak, hogy nem tudnám ellátni magam (?), még jobban eladósodnék (holott az öcsémnek is van hitele, emellett fizeti az albit), s jelen állapotomban egyetlen lakótárs sem tudna elviselni. Ergo, szerintük az lenne a vége, hogy ilyen-olyan okból kifolyólag idő előtt szerződést kellene bontani és buknám a kauciót (amire ők adnának pénzt). Ez a fő indokuk.

De azt nem látják be, hogy ha mellettük maradok, akkor soha nem jutok egyről a kettőre és meg fogok őrülni. Erre már célozgattam, de vagy nem vették a lapot, ha meg mégis, akkor csak le lettem cseszve, amiért őket hibáztatom a saját nyomorom miatt, pedig ők mindent megadtak nekem (ja, csak épp szeretetet, figyelmet és törődést nem).

Summa-summárum: én nem akarom minden kudarcomat az ő nyakukba varrni, mert a felelőtlen anyagi és tanulmányi döntéseim például csakis az én lelkemen száradnak, de tény, hogy mivel képtelenek voltak rendesen szeretni és érzelmi támogatást adni, azért ÓRIÁSI hátrányból indulok az életben.

Ezen (akaratlan?) mulasztásuk miatt havonta súlyos tízezreket perkálhatok azért, hogy egy pszichológus/pszichiáter segítségével egyszer talán valami emberforma kupálódjék ki belőlem. Gyakorlatilag nevelhetem fel magamat (vagy a bennem élő gyermeket, ahogyan a szaknyelv fogalmaz), mert mindig is hiányolni fogom a szeretetet, amit a SAJÁT szüleimtől sem kaptam meg.

A legtöbb ember részesült a feltétel nélküli szeretetben és az elfogadásban, ezért képes saját magát szeretni és elfogadni. Én viszont ez nem kaptam meg. Hiába kérdezem a szüleimet, hogy mi bennem a jó, nem tudják megmondani. Nagy nehezen kinyögik, hogy "jó a nyelvérzékem" és pont. Nem mintha a mai világban ezzel önmagában bármire is menne az ember, mert a nyelvtudás pusztán magában semmire sem elég a munkaerőpiacon. Csak úgy van neki értéke, ha társul mellé szaktudás, valami használható területen. Csakhogy én semmilyen értelmes dologhoz nem értek annyira, hogy meg lehessen belőle élni. Legalábbis tudtommal. Ötletem sincs, hogyan tudnám kideríteni a bennem rejlő potenciált. Nehezen hiszem, hogy semmilyen hiányszakmához sem lenne szemernyi tehetségem sem. Csak jó vagyok valami társadalom által is hasznosnak ítélet dologban. Legalább egyvalamiben. Legalábbis szeretném ezt hinni.

A karriertanácsadókban nem tudom mennyire lehet megbízni. Úgy értem, nem tudom, hogyan bizonyosodhatnék meg arról, hogy ki az, aki nem csak lehúzni akar, hanem valóban jó szakember, aki TÉNYLEG segít kideríteni, hogy milyen piacképes irányba lenne érdemes továbbtanulnom a készségeim, személyiségem alapján.

Mindenesetre elég nehéz úgy szeretni magamat, hogy a környezetem homlokegyenest más tükröz vissza.

A szüleim, az exem, a már említett gyerekkori "barátnőm", aki annyira szó szerint sz@rba nem vesz, még a karácsonyi üdvözlő sms-emre sem írt vissza egyetlen sort sem. Az ünnepek előtt még arról beszéltük, hogy nyugodtan mehetek hozzájuk, ha legközelebb szervez baráti összejövetelt (most is szervezett, fel sem merült benne, hogy meghívjon).

Miért nem volt képes akkor és ott megmondani, hogy "Ne gyere, te marha, nem veszed észre, hogy csak púp vagy a hátamon?" Nem, helyette mosolygott, hitegetett a bárgyú, negédes megjegyzéseivel, miközben végig rajtam szánakozott.

Itt is hiába írjátok, hogy """szerethető""" vagyok, hiába "érdeklődtök" papíron a hogylétem felől, tisztán érződik, hogy egyikőtök sem gondolja egy percig sem komolyan, amit mond. Példának okáért a pár napja még érdeklődést imitáló illető sem reagált semmit arra, amiket mostanában írtam. Mégis mi szükség erre a színjátékra? Miért jó elhitetni velem, hogy akad ezen a nyomorult sártekén bárki is, akit érdekel, hogy mi van velem?

Ezen a ponton már esélyesnek tartom, hogy a kommentelők 99%-a csak szánakozni meg élcelődni jár ide, perverz módon az én nyomoromon élvezkedik és azon szórakozik, hogy hülyére vesz, a maradék meg üres frázisokat puffogtat ("nyugodj le, attól megnyugszol") és a mondandóm töredékét sem fogja fel.

A rajzos kérdésemre is kaptam anno privátot egy illetőtől, be is követett, aktívan kommentelt is a képeimhez, én balga marha meg el is hittem, hogy végre találtam valakit, akinek őszintén tetszik a munkásságom. Erre pár nap után felszívódott és azóta sem halottam felőle többet. Pedig előtte azon áradozott, hogy milyen tehetséges vagyok. Gondolom egyetlen szava sem volt igaz, csak hasznot akart volna belőlem húzni, aztán mihelyst rájött, hogy nem fog menni, lelécelt. Ha a saját munkáságát akarta promózni, akkor miért nem ezzel házalt eleve? Ha tanácsot szeretett volna kérni tőlem, miért nem kért, ha a véleményemre volt kíváncsi, miért nem kérdezett?

Torkig vagyok ezzel a rengeteg "néma elvárással" meg "írtatlan szabállyal", de tele vannak ezekkel az emberi kapcsolatok. Az egyenes kommunikáció hiányától szabályosan felfordul a gyomrom, undorító, amit sokan művelnek.

Megdöbbentő és elszomorító, hogy mennyire felelőtlenül és érzéketlenül képesek sokan hülyíteni a másikat, bele sem gondolva abba, hogy a másik ilyenkor mit érez. Az ilyen megnyilvánulások még az ignorálásnál meg a nyílt bunkózásnál is rosszabbul esnek, mert hamis reményt adnak.

Annyira szeretném tudni, hogy magában mit érez az ilyen, aki bókol, érdeklődik, aktívan írkál, aztán fogja magát és minden előjel nélkül felszívódik. Mostanában állandóan ez megy többek között itt Gyakorin is.

Ettől függetlenül tényleg csak olyanok írjanak, akik komolyan szeretnének tanácsot adni (pár hasznos hozzászólás valóban érkezett korábban, nekik köszönöm szépen, de tényleg egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ilyet kaptam a 12 oldalnyi komment dacára), mert torkig vagyok már az őszintétlen, hazug emberekkel.

Ezeknél a kamu kommenteknél még a teljes ignorálás is jobb.

Úgyhogy aki nem tud konkrét (!), kézzelfogható, érdemi tanáccsal szolgálni arra vonatkozólag, hogy hogyan érezzem magam kevésbé nyomorultnak egy ilyen lehetetlen helyzetben (mérgező környezet+ magány), mit tegyek önmagamért vagy éppen másokért, hogy ténylegesen jobbá forduljon a helyzetem, vagy, hogy konkrétan hogyan közeledjek úgy az emberekhez, hogy ne taszítsam el őket magamtól, az inkább ne írjon semmit.

Már fél éve jártunk, amikor először megtörtént a dolog, az isten szerelmére! És mindketten elmúltunk 20 évesek. Nem szokásom minden jött-menttel összefeküdni, sőt, az exem óta még csak randizni sem randiztam egyetlen pasival sem, a szexualitásról nem is beszélve. Hála neki (meg az exem előtti “randizgatós” tapasztalataimnak) elment a kedvem a szextől egy életre, meg aztán úgyis csak ezeket a tetvedék véglényeket vonzom be.

Normális ember tőlem soha nem akart még semmit, legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról és ezt a lehető legkomolyabban mondom.

De ettől függetlenül szeretnék én szeretni és szeretve lenni, csak hát így nem egyszerű. Gyakorlatilag mindenhol falakba ütközöm. Tavaly művészeti OKJ-ra is elmentem, továbbképzés, közösség, miegymás és ott sem kedvelt senki. Értitek, kilógtam egy egész csoportnyi ember közül, akik elvileg hozzám hasonló érdeklődésűek. Ezért mondom, hogy tök mindegy mit kezdek magammal, hová megyek, mindenütt vagy levegőnek néznek, vagy ráadásnak még jól belém is rúgnak egyet.

Ezért mondom, hogy gyakorlatilag meg van kötve a kezem, mert elég nehéz úgy belekezdeni bármibe is és közben végig bénázni, mert ugyebár minden kezdet nehéz, hogy senki sem biztat, szurkol, dicsér, ad tanácsot, vagy éppen hisz benned és 100%-ig magadra vagy utalva.

Saját érzelmi tartalékom, önbizalmam meg már rég nincs, tán soha nem is volt, hiszen mégis mire föl lenne? Semmit nem sikerült elérnem ezidáig, amire kicsit is büszke lehetnék, az emberek nem szeretnek, nehéz ez így. A legnehezebb, hogy nem tudom mi egyebet tehetnék, a pszichiáter egyelőre pénzkidobás, egyetlen tanácsot nem kaptam még tőle, ezért ugyanott tartok, mint amikor elkezdtem hozzá járni, annyi, hogy van munkám, de az sem az ő érdeme, hanem kizárólag az enyém. Annyi előnye van, hogy ő legalább meghallgat anélkül, hogy leüvöltené a fejemet, csak az a szomorú, hogy ez alkalmanként majd’ 20.000 Ft-omba fáj, annyit meg nem ér, pláne, hogy másnak ingyen is megadatik ez a barátai, családja vagy éppen a párja által.

Mindenki mást szeret legalább egyvalaki, pusztán azért, mert él és lélegzik, ez az emberek zömének mintegy alanyi jogon jár.

Engem miért nem szeret senki? Egyáltalán mi a tetves francért születtem meg? Ezért igazán kár volt, így én nem akarok tovább élni. Cefetül unom már, hogy örökre egy kitaszított, szánalmas senki vagyok az emberek szemében, akin simán-lazán keresztülgyalogolnak, ha épp úgy tartja kedvük. Ha meg néhanapján ki merek állni magamért, akkor önző, kiállhatatlan szemétláda vagyok. Elegem van a szutyok, kilátástalan, tartalmatlan életemből, a tehetetlenségből, hogy tök mindegy mit csinálok, hová megyek, kivétel nélkül mindig csúfos kudarc lesz a vége, mert az emberek ránéznek a fejemre és egyből unszimpatikus leszek számukra. Eleve oda sem jönnek hozzám, ha új közösségbe kerülök, nem kezdeményeznek, legalábbis barátilag nem. Párkapcsolatot pedig egyelőre nem akarok, “csak” szexet pedig még annyira sem. Én meg, ha nagy ritkán kezdeményezek, valahogy sosem a megfelelő embereket fogom ki, mert bárkivel elegyednék beszélgetésbe, gyakorlatilag kivétel nélkül látom rajtuk, hogy idegesítem/untatom őket, olykor ez kölcsönös, ezért elég hamar hagyom is a fenébe a dolgot.

Szívesen kitörnék ebből az ördögi körből, gyakorlatilag másra sem vágyom, de nem tudom, hogyan kell.

A pszichiáter pedig fikarcnyit sem segít, csak kérdezget és azt hajtogatja rendületlen, hogy “okos vagyok”. Nos, ha valóban olyan okos lennék, mint ahogy azt állítja, akkor nem itt tartanék az életben, ahol jelenleg tartok, vagyis sehol.

Sokan pár randi után összefekszenek, minimális előzetes ismertséggel, mégis együtt vannak harmonikus kapcsolatban és boldogok én meg fél év után besz0ptam, méghozzá masszívan.

Azért azt hittem, hogy aki ennyi időt vár az első együttlétre az türelmes, rendes és őszintén szeret.

Hát, nagyobbat aligha tévedhettem volna.

És az összes emberi kapcsolatom végigkísérte a masszív pofára esés. Mint mondtam, kizárólag csak olyan embereket vonzok be, akik érző, emberi lény helyett eldobható szemétként kezelnek, de mire ez kiderül, rendszerint túl késő, mert előtte mézesmázos dumával és színlelt, művi “kedvességgel” sajnos behálóznak.

Többnyire felmerültek bennem ellenérzések, de sajnos hajlamos vagyok ezeket elnyomni, azzal ámítva magamat, hogy csak rémeket látok, túlgondolom a dolgokat, aztán rendre beigazolódik, ha valakivel kapcsolatban rossz megérzésem van, az sajnos nem alaptalan.