Miért lenne érdemes életben maradnom? Egyáltalán egy ennyire elcseszett életet rendbe lehet valahogy hozni?
1) Nincs munkám. Pár hónapja felmondtam több évnyi kereskedelemben töltött idő után, azóta sem találtam semmit. A helyi városból vissza sem hívnak (megyeszékhely), Budapestre meg a környező településekre járkálok interjúkra, de végül oda sem vesznek fel. (Gondolom a távolság miatt.) A kereskedelmi tapasztalaton túl sajnos csak angol nyelvtudásom meg érettségim van, illetve felhasználói szinten értek pár programhoz (Office, Adobe programok, stb.).
2) Nincs pénzem. Azt a keveset, ami korábban volt, mindet drága művészeti cuccokba, meg digitális (rajz)eszközökbe öltem. Ezekből ugyan tudnék párat eladogatni, de ez csak átmeneti megoldást jelentene.
3) Szeretnék ugyan továbbtanulni, valami fixen piacképes szakon, de egyfelől állami félévem is kettő van már csupán, mert sajnos elvesztegettem egy FOSZK képzésre (egy év), meg egy bölcsész nyelvszakra (négy év), amiből csak abszolutóriumom van, mert nem láttam értelmét szakdolgozatot írni egy munkaerőpiacon értéktelen diploma megszerzéséhez, pláne úgy, hogy az adott nyelv sem megy valami fényesen.
Sajnos humán beállítottságom van, amihez nehéz piacképes képzést találni, s utána még annál is nehezebb állást szerezni. Tanárnak szerintem nem lennék jó. A pszichológia érdekelne, de egyfelől meglévő mentális problémákkal nem tudom mennyire jó ötlet, másfelől meg ez alsó hangon 5-8 évnyi tanulást jelentene (ami alapvetően nem gond, mert szeretek tanulni és ez a terület érdekelne is), viszont kapcsolatok nélkül nehézkes elhelyezkedni a pályán. Arról nem beszélve, hogy jelen állás szerint a felvételi pontszámom is kevés lenne hozzá, pedig van egy ötös emelt érettségim meg nyelvvizsgám is, pedig 4-es 5-ös lett mindenem, csak sajnos százalékban nem a legjobbak. Ahogy a kalkulátorban kiszámoltam, még plusz felsőfokú nyelvvizsgával vagy egy másik emeltszintű érettségivel is necces lenne, hogy elérjem a szükséges ponthatárt.
Lényeg, ami lényeg, perpillanat a rajzolás mellett a pszichológia lenne az a terület, amit egy életen át tudnék tanulni, viszont mindkettő rizikós pálya, amit kapcsolatok meg anyagi hátszél nélkül nem biztos, hogy megérné választani. A reálos területek meg a kétkezi szakmák pedig vagy nem érdekelnek, vagy nem vagyok bennük jó, persze, ha diploma után ezek fix megélhetést biztosítanak, akkor lehet, hogy kénytelen leszek erőt venni magamon és errefelé orientálódni.
3) Van ugyan hobbim (rajzolás, karakteralkotás), amit szeretek és élvezek, de tehetségem nagy valószínűséggel nincs hozzá, mert senkit nem érdekelnek a munkáim. Feltételezem, ha lenne bennem bármi potenciál, akkor alapvetően tetszenének az embereknek a műveim. Próbálom több felületen is megosztani a képeimet, de max. 1-2 lájkot/upvote-ot kapok rájuk, ami bőven az átlagon alul van.
4) Diszfunkcionális családból jöttem, a szüleim nem kedvelnek és érzelmi támogatást egyáltalán nem kapok tőlük. Sajnos csak megtűrt személy vagyok otthon, és ezt előszeretettel hangoztatják is. Viszont perpillanat ők az egyetlen esélyem arra, hogy tető legyen a fejem felett, illetve anyagilag is tudnának valamennyire támogatni, de erre csak a legvégsőbb esetben “fanyalodnék”.
5) Barátaim sincsenek. A régiek többnyire “lekoptak”, újakat szerezni meg nem tudok, mert saját magammal sem vagyok rendben és ez egészen biztosan megmutatkozik a kisugárzásomban.
6) A szexuális életem, mint olyan, nem létezik, mivel utálom a saját testemet. Sajnos főleg veleszületett genetikai dolgok miatt, ezeken meg max. a műtét segítene, de arra meg pénzem nincs, ráadásul rettegek a vértől meg a műtétektől. Mindenesetre magamhoz sem nyúlok és azt sem élvezem, ha mások szexuális jelleggel érintenek. Nem tudom, hogy ez veleszületett aszexualitásnak minősül-e, vagy szimplán a lelki problémáim eredménye (párkapcsolati csalódások, depresszió, önutálat). Szoktak lenne szexuális töltetű álmaim, ott többnyire tudom élvezni a szexet. A valóságban sosem sikerült. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy bárki is őszintén kívánatosnak találna és nem cserélne le az első adandó alkalommal egy nálam vonzóbb egyénre, így elengedni sem tudom magam.
7) A fentiekből következik, hogy párkapcsolatot sem tudok létesíteni. Undorodom tőle, ha fel akarnak szedni, rám akarnak mászni. Szó szerint hányingerem lesz annak a puszta gondolatától, hogy nekem nem tetsző emberek érnek hozzám. A barátibb, türelmesebb közeledésre lennék vevő, de kb. mindenki azonnal ágyba akarna vinni. Az önbizalomhiányomból adódóan én nem igazán merek nyitni számomra megnyerő egyéneknél, nálam viszont csupa olyan egyén akar kezdeményezni, akik kívül-belül taszítanak.
8) Próbáltam szakembert keresni (pszichológust és pszichiátert egyaránt), kaptam is időpontot, nyár végére (ezt is a szüleim fizetnék, pláne, ha addig sem sikerül munkát szereznem). Viszont tartok tőle, ha ez így megy tovább, nem fogom addig kibírni.
Ti mit tanácsoltok ilyen helyzetben? Jelenleg jó pár nyomós indokra lenne szükségem, hogy miért ne vessek véget az életemnek. :( És nem azért, mert nem szeretnék élni, hanem szimplán azért, mert nem látom jelen helyzetben a kiutat, a fényt az alagút végén.
Mostanra annyi mindent elszúrtam ebben az életben, hogy fogalmam sincs merre induljak el, hogy ki tudjak mászni ebből a gödörből. Momentán úgy érzem, hogy szinte semmihez sincs energiám, motivációm és hajlamos vagyok feladni a dolgokat az első adandó nehézségnél. Hogy lehet az ilyen mentalitáson változtatni? Honnan szerezzek lelkierőt, motivációt és kitartást?
válasza:"nyiss egy rajzos klubot"
Ahhoz elég nagy indulótőke kéne...
Egy írószerboltba bepróbálkozni nem rossz ötlet, de valamivel alá kéne támasztani, hogy egyfelől ért a rajzhoz, másfelől hogy ért a gyerekekhez is...
De mondjuk eladóként írószerboltban elhelyezkedni lehetne, gondolom...
A Pirexhez konkrétan vagy ötször adtam be az önéletrajzomat, mind az ötször automatikus elutasítást kaptam. Van néhány cég, akikhez interjúra sem jutok el soha. A Lidl is ilyen, meg a DM drogéria is. Pedig, mint mondtam, több, mint öt évet húzta le kereskedelemben, jó értékeléseket kaptam a feletteseimtől.
Konkurens üzletbe hívtak mondjuk próbanapra, el is mentem, de kegyetlenül unalmas volt. Vásárló alig akadt, ezért árumozgás nuku, tölteni nem igazán tudtál. Ergo abból állt a műszak háromnegyede, hogy a füzeteket meg a tollakat igazgattuk többedmagammal. Folyamatosan kérdezgettem a többieket, hogy tudok-e valamiben segíteni, de nemes egyszerűséggel nem akadt annyi munka, hogy mindenkinek jusson. Én kimondottan szeretem a pörgést, ha látom, hogy van eredménye annak, amit csinálok, ennélfogva a lagymatag munkák, ahol csak biodíszletként vagyok jelen nem valók nekem.
Akárhogy is, meglehetősen elkeserítő volt minap azzal szembesülni, hogy egy olyan volt osztálytársnőm dolgozik csapatvezetőként egy áruházláncnál, aki anno kibukott a sulinkból. Én hiába voltam 4-es 5-ös tanuló (a matekot meg a fizikát leszámítva), hiába írtam jó érettségiket, hiába van nyelvvizsgám, nem vittem semmire az életben. Nem csak, hogy bolti eladónak nem vesznek fel, még segédmunkásnak sem. Ha el is jutok olykor interjúra, az interjúztatók 1-2 elejtett félmondatból leszűrik, hogy kifogásgyáros lúzer vagyok. Csak olyan helyekről kaptam ajánlatot, amelyek kvázi folyamatosan hirdetnek (nyilván nem
ok nélkül), meg 2 hónap határozott idejű szerződéses, vagy ilyen értékesítős-ügynöki szutykok, esetleg fekete munka. Normális, bejelentett helyre nem kellek, pláne, a városomban.
Ami meg a szakképzéseket illeti, mint mondtam, több intézményt körbetelefonáltam. Nagy részükben már szeptemberben elindult a képzés, vagy eleve el sem indították, mert nem gyűlt össze kellő számú jelentkező. Ezek ugye az ingyenes, esti iskolarendszerű képzések. Fizetősre, ami évközben is indulna, online, visszanézhető, rugalmas, stb. nincs most pénzem. Munka híján nem is lesz. Arról nem is beszélve, hogy amiket nézegettem, javarészt lehetetlen időpontokban voltak. Pl. hétköznap délután 16:00-os kezdéssel, illetve szombat délelőttönként, mindezt heti két-három napban. Kérdem én, mégis milyen munka mellett lehet ezt végezni? A legtöbb irodista eleve minimum fél 5-ig van bent, több műszakos munkarend pedig emellett kizárva. Persze, ha valaki már x éve dolgozik egy helyen, akkor talán rugalmasabbak vele szemben, de ha kapásból azzal nyitok interjún, nem hogy nem vesznek fel, de mellé feketelistára is raknak. Nyáron még én is tanulmányok mellé kerestem volna, zéró sikerrel. Azóta ezt már elengedtem, legalábbis egyelőre. Jövőre viszont tuti, hogy jelentkezek egyetemre, ha megérem. Amellett még mindig könnyebb diákmunkát vagy gyakornoki állást találni. Olyan helyre meg aligha vesznek fel, ami mellett levelezőn tudnék tanulni, ha eleve bolti eladónak sem kellek, több éves tapasztalat ide vagy oda.
A rajzaim pedig továbbra sem érdekelnek senkit. Hiába mutattam meg rajztanároknak a művészeti suliban, szaktársaknak, kollégáknak, random netes embereknek, legfeljebb annyit kaptam válaszul, hogy “Tök jó.” Ezt én a büdös életben nem fogom tudni pénzre váltani. Kivéve persze, ha olyasvalamit rajzolok, amire kimondottan vevő a nép. De, ha nem a saját ízlésem mentén megyek, akkor abban semmi örömömet nem lelem. Akkor meg mi értelme csinálni? Mindenesetre, ha valóban azt rajzolom, ami kedves a szívemnek és érdekel, arra tényleg nem kíváncsi rajtam kívül senki. Elég pocsék érzés, amikor valamibe szíved-lelked beleadod, ám a kutya nem osztozik a lelkesedésedben.
Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy még egy ilyen értéktelen evolúciós zsákutca, mint én, nincs ezen a bolygón.
Annyi mindent megpróbáltam már, naponta órákat töltök álláskereséssel, pályázással, az önéletrajzom
csiszolásával, interjús tanácsok olvasgatásával, de szó szerint semmire nem mentem vele.
Ezért is érzem úgy, hogy hiába van egy relatíve ép, egészséges testem, gyakorlatilag az egészségnek nincs önálló értéke. Éppen ezért nem becsülöm a testem a legkevésbé sem. Állítom, semmivel sem lennék hátrányosabb helyzetben, ha mozgássérült, esetleg látássérült lennék, háborús övezetben élnék, stb. Végső soron úgyis csak a mentális egészség számít. Ha ez nincs meg és kizárólag csak magadra számíthatsz, akkor nincs értelme az életnek.
Az meg, hogy az élet ajándék, nettó marhaság. Számomra az lenne ajándék, ha sosem jöttem volna világra. Az én “életem” eleve kudarcra volt ítélve. Lúzer nyomoroncként jöttem a világra, lúzer nyomoroncként is fogok meghalni. Ilyenkor elkeserítő, hogy sok értelmes, érdemes ember meghal, sokan gyerekként vagy épp kisbabaként, én meg itt rontom a levegőt, úgy, hogy se haszna se értelme nincs a létezésemnek. Annyira bánom, hogy nem ruházhatom át az életerőmet egy haldoklóra vagy hozhatok vissza a halálból valakit az én életemért cserébe. Ha lenne ilyen lehetőség, gondolkodás nélkül élnék vele.
Személyesen mentem be helyi művészellátókba, bioboltokba, játékboltokba, illetve könyvesboltokba, hogy nincs-e felvétel, e-mailt is küldtem nekik, de hiába. Vagy válaszra sem méltattak, vagy közölték, hogy sajnos most nincs üresedés. Sőt, a könyvesboltokban konkrétan megkaptam, hogy már évek óta ugyanazok az emberek dolgoznak ott. Pesten gyakoribb ugyan a fluktuáció, oda viszont a távolság miatt nem vesznek fel. Mint kiderült, különben sem bírom az ingázást, heti 2-3 napnál többet tuti nem utaznék ilyen messzire.
Visszajelzést, tanácsot rendszeresen próbálok kérni a pályázataim, önéletrajzom kapcsán, de vagy egyáltalán nem kapok, vagy nagy ritkán adnak ugyan, de sokra nem megyek vele. Pl. legutóbb elmondták, hogy találtak
olyan jelöltet, akinek volt az enyémnél relevánsabb tapasztalata. Mindig lesz nálam szebb, jobb, okosabb, szimpatikusabb. Én egyetlen tisztességes munkáltatónak sem vagyok elég jó, legfeljebb a rabszolgatartóknak, akik feketén dolgoztatnak.
Ezt csak azért nyomatékosítom, hogy nem csak nyavalygok, hanem tényleg aktívan próbálok is tenni a sorsom jobbra fordulása érdekében. De hiába minden igyekezet, semmi hatása. Ennyi erővel a plafont is bámulhatnám nap-nap után. A környezetem nem tud érdemben segíteni, én sem tudok magamon, mint azt a mellékelt ábra mutatja. Innentől teljesen tehetetlennek érzem magam. Az önkéntesség az egyetlen javaslat, amit még nem próbáltam.
válasza: válasza:Az interjúztatók többsége egy lúzer nyomoroncnak tart, aki nem találja a helyét a világban. Többször megkaptam már, hogy határozatlan, bizonytalan vagyok, vagy hogy legyen több önbizalmam (Mégis mire föl, kérdem én?). Tudom, kaptam én is olyan tippeket, hogy vezessek (hála)naplót, írjam le, hogy aznap milyen pozitív dolgok történtek velem, mit szeretek saját magamban.
De ha bármi jót írok magamról, akár így neten is, rendre megkapom, hogy ez nem nagy dolog, ehhez mindenki ért, ha igazán jól menne, akkor ebben dolgoznál, stb-stb. Magyarán, hiába írom ki, hogy jó a nyelvérzékem, három nyelvet sikerült anno elsajátítanom középfokú szinten (igaz, ebből csak az angol, az ami mai napig szinten van tartva), vagy, hogy szeretek rajzolni, dolgozom a saját kis történetemen, karaktereimen (már ha tudok rá érdemben figyelmet szentelni, lásd Maslow-piramis - ergo, amíg napi szinten az anyagi bizonytalanságomon görcsölök, addig hiába próbálok kreatívkodni, egyszerűen nem tudok érdemben az alkotásra koncentrálni, annyira lekötnek a megélhetési gondjaim), az emberektől rendre megkapom, hogy ez semmit sem ér, pláne, ha nem tudom pénzzé tenni, szóval gyakorlatilag a munkaerőpiaci értékem jelenleg nulla.
És szerintük a bolti eladói tapasztalat sem ér semmit, pedig azért ott is sajátít el az ember hasznos soft skilleket (kommunikáció, problémamegoldó készség, teherbírás, alkalmazkodókészség, stb.). Mégis leírják, mert többnyire nem igényel külön végzettséget.
S ha már a soft skilleknél tartunk, hiába nincs még meg a diplomám, az egyetemi éveim alatt is kellett prezentációkat készítenem, előadnom, kutatnom, cikkeket írni, fordítani, stb. Mégis, ha beleírnám az önéletrajzomba az abszolutóriumot, akkor 10 HR-esből 9 csak az okokat firtatná, hogy miért nem lett befejezve, biztosan lusta vagyok, magyarán rossz, megbízhatatlan munkaerő és már le is írnak.
Tudom, hogy nekem kellene alkalmazkodnom a munkaerőpiachoz, nem pedig fordítva, de baromi nehéz lépést tartani ezzel a folyamatosan változó világgal, a mesterséges intelligencia térhódításával, mindezt humán-művészeti beállítottsággal. Hiába mondják, hogy jól fogalmazok, szépen rajzolok, jó a fantáziám, nyelvérzékem, stb., egyszerűen úgy érzem, hogy a magamfajta emberekre nincs szükség, egyszerűen nem vagyunk "hasznos" tagjai a társadalomnak. A legtöbb írást, nyelvtudást és kreativitást igénylő szakmát pár éven belül le fogja váltani a mesterséges intelligencia. És legfeljebb arra lesz szükség, hogy valaki hozzáértő felülvizsgálja, amit a gép kiad, illetve jó promptokat adjon meg, stb. A motivációs levélnél is, ha én írom, simán ülök felette 30-40 percet, az AI ugyanezt pár másodperc alatt megírja. És ez csak egy példa.
Mindenestre egyáltalán mi számít manapság fixen piacképes, jövő és AI-biztos diplomának vagy szakképzésnek? Orvos, ápoló, gyógyszerész, mérnök, építőipari munkák, szerelők, és kb. kifújt. Vállalkozóként is el lehet lavírozni, már ha van az embernek hozzá üzleti érzéke, kapcsolatai, tőkéje, szóval ez is egy járható út lehet. Vagy ki kell menni külföldre, bár ott is kezd kipukkanni a lufi bizonyos munkakörök, szakmák esetében.
Most vagy megpróbálom leküzdeni a gyenge gyomromat és egészségügyi pályára lépni, vagy erőt kell vegyek magamon és bármennyire nem vagyok műszaki beállítottságú valami ilyen jellegű szakmát tanulni, ha hosszútávon jót akarok magamnak. Annyira kilátástalannak látom a jövő(me)t! :(
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!