Miért lenne érdemes életben maradnom? Egyáltalán egy ennyire elcseszett életet rendbe lehet valahogy hozni?

Érdekes, hogy éppen azt a pontot ragadtátok ki, ami a legkevésbé izgat valamennyi problémám közül (szexualitás). :D

Én alapvetően teljesen jól megvagyok szex nélkül. Élvétve érzem úgy, hogy jó lenne egy megfelelő partnerrel ezt-azt csinálni, de a mindennapokban hidegen hagy a dolog. Nem vagyok prűd, szoktam 18+-os képeket is rajzolni (köztük olyanokat is, ami az átlagembernél kicsapja a biztosítékot, vagy legalábbis nem tudja hová tenni), de a való életben nekem ilyen "sok hűhó semmiért" érzést ad, legalábbis maga az aktus. A pettinget, a puszit, összebújást és a különböző szerepjátékokat szeretem, van pár fétisem is. Ami már inkább zavar ennek kapcsán, hogy nagyon nehéz így ismerkedni, mert az emberek zöme igényli napi/heti rendszerességgel a szexet. Szerintem viszont baromira túlértékelt dolog, az én személyes Maslow piramisomnak a csúcsán helyezkedne el.

Akikkel anno intim viszonyban voltam, mindketten olyan személyek voltak, akikkel kész lettem volna összekötni az életemet, csak hát fiatal voltam és naiv, nem tudtam semmit sem magamról, sem a világról. Az egyik illető a randizási fázisban felszívódott (a szívem utána romokban hevert, mert ötletem sem volt, hogy mit ronthattam el - vele amúgy nem volt szex, csak petting). Lefeküdni meg csak az egyetlen exemmel feküdtem le, elvileg kölcsönösen szerettük egymást, gyakorlatilag meg a fene tudja, mert érzelmileg rendesen zsarolt, főleg szexuális tekintetben. Én meg kis hülye belementem, mert azt hittem ez a normális. Utólag jöttem rá, hogy a legkevésbé sem normális olyan dolgokat megtenni, amelyeket nem élvezek. Hogy áldozat voltam-e? Passz. Én buta voltam és naiv, ő meg esélyesen nárcisztikus és visszaélt a tapasztalatlanságommal.

Mindenesetre most a társkeresés is huszadrangú a prioritási listámon, először tényleg magamat kellene rendbe tenni. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha most belemennék bármiféle párkapcsolatba, annak csúnya vége lenne.

Engem sokkal inkább aggaszt, hogy értéktelen lúzernek érzem magam, akinek semmi keresnivalója/helye ezen a világon.

Én kis naiv, azt hittem, hogy az alkotás lesz az én életcélom, mivel ez okozza számomra a legnagyobb örömet, az a kevéske pozitív gondolatom is e körül forog, ezért is öltem/ölöm ebbe valamennyi energiámat, pénzemet.

Ám, mint azt említettem, gyakorlatilag sajnos senkit nem érdekelnek a rajzaim. Pedig igyekeztem a művészeti sulis oktatóktól meg random online emberektől is véleményt kérni, és alapvetően pozitív visszajelzéseket kaptam. Ennek ellenére mégis azt tapasztalom, hogy vagy észre sem veszik a munkáimat, vagy szimplán csak hidegen hagyja az embereket. És a legrosszabb az egészben, hogy nem tudom, miért, illetve tudnék-e ez ellen bármit tenni, vagy hagynom kellene az egészet a fenébe, mert tehetségtelen vagyok.

Lényeg, ami lényeg, a művészet számomra olyan, akár egy kétélű kard, legalább annyi fájdalmat okoz, mint örömet. Ráadásul erősen rizikós, mint elsődleges bevételi forrás. Másodállásnak vagy hobbinak talán tényleg célszerűbb meghagyni, ha van hozzá tehetségem, ha nincs.

Sajnos tényleg nem tudom miben lennék jó, és pláne nem, hogy hogyan tudnám ezt kideríteni. Legalább egy tucatnyi pályaorientációs tesztet kitöltöttem, de ezek nem sokat érnek. Gyakorlatban kellene magam kipróbálni, de sajnos pályakezdőket alapvetően nem szívesen alkalmaznak a cégek.

Fogalmam sincs, hogy jó pszichológus lennék-e és hogyan tudnám ezt kideríteni. Az is lehet, hogy a(z óvoda)pedagógusi pálya lenne az én utam, de ötletem sincs, alkalmas lennék-e tanárnak vagy óvónőnek, mivel sosem volt dolgom gyerekekkel.

Több, mint hat évet dolgoztam az előző munkahelyemen. Tény, hogy nem sok, de azért olyan kevésnek sem mondanám.

Ha megpróbálom felidézni, hogy gyerekkoromban mi volt a legkedvesebb időtöltésem, akkor azt mondanám, hogy imádtam mindenféle történeteket kitalálni, ezeket valamilyen formában megvalósítani, eljátszani a játékfiguráinkkal meg plüsseinkkel, esetleg szerepjáték formájában, vagy ezekből rajzolt “regényeket” meg “újságokat” gyártani, stb.

De sajnos a jó fantázia nehezen váltható pénzre a munkaerőpiacon. :(

Anno a tanáraim a fogalmazási készségemet, a tárgyi tudásomat meg a rajzkészségemet dicsérték (utóbbiért a művészeti suliban nem különösebben lelkesedtek). Szerettem az irodalmat (ebből gyakorlatilag tanulás nélkül színötös voltam, úgyhogy feltételezem, van hozzá érzékem), az idegen nyelveket, a rajzot, a biológiát és a földrajzot. A legnagyobb gyengéim a matek, a fizika, illetve a testnevelés voltak. A száraz tananyagokat nehezemre esett bemagolni, pláne, ha gyakorlati hasznát sem láttam, jobb szerettem összefüggésekben gondolkodni, elemezni.

Ezt most csak azért írtam le, mert próbálom kibogozni, hogy merre induljak el, hogy ne essek ismét pofára. Több továbbtanulási baklövést már nem engedhetek meg magamnak. Abban viszont igazad lehet, hogy ha eddig nem éreztem rá késztetést, hogy tanítsak, vagy gyerekekkel foglalkozzak, akkor nagy valószínűséggel nem lenne nekem való a tanári/óvodapedagógusi pálya.

A helyi Lidl-t próbáltam, több soron, több különböző üzletükbe is beküldtem az önéletrajzomat, de sosem hívtak be még egy interjúra sem, pedig több éves releváns tapasztalatom van. Egy volt kollégám ugyanígy járt, őt sem hívták be. :D Számomra rejtély, miért utasítanak el automatikusan, vagy hogy egyáltalán mi kell a bejutáshoz. Bepipáltam, hogy minden műszakot meg minden feladatot vállalok, bírom a strapát meg miegymás, és még így se kellettem nekik.

Az Aldi egyszer ugyan behívott, de végül lemondtam, mert a város másik végében volt és jogsim nincs, a tömegközlekedés meg pocsék. Aztán kb. egy hétre rá, a közelünkben lévő üzletükbe is toboroztak, jelentkeztem is, de ezt már automatikusan elutasították. Nem hittem volna, hogy ekkora bűn, ha lemondok egy-egy állásinterjút, úgy hogy erről értesítem az adott céget, de ezek szerint képesek fekete listára rakni érte az embert. Egy másik áruházlánc szintén instant elutasítja minden egyes jelentkezésemet, mondjuk náluk egyszer vettem részt interjún. Ezek szerint kifejezetten rossz benyomást kelthettem, bár fogalmam sincs mivel. :D

Azt hinné az ember, hogy a több éves tapasztalattal legalább a konkurencia alkalmazná, de épp az ellenkezőjét tapasztalom, legalábbis városon belül. Pestről majdnem minden üzletlánc visszahív. Pályakezdőként is próbálkozok egyszerűbb, érettségivel végezhető adminisztratív munkakörökkel, de ezeknél meg óriási a túljelentkezés, főleg a jobb helyeken, úgyhogy kb. esélytelen, hogy a több száz jelentkező közül pont engem válasszanak. Az önéletrajzomat azért persze beküldöm, ahol látok némi esélyt, de ezen helyekre egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor hívtak interjúra.

Mindenesetre igazán elkeserítő, hogy azoknál az állásoknál, ahol tényleg szívesen dolgoznék és papíron megfelelnék, esélyt sem kapok.

Nehéz nem arra gondolni, hogy nem érek emberileg semmit. :(

Mindenesetre az előző munkahelyemen igen mélyre süllyedtem a depresszióba. Mindössze annyival volt jobb, mint most, hogy kifizettek meg akadt pár rendesebb kolléga, akivel időről időre tudtunk pár szót váltani. De az önbizalmam már akkor is romokban hevert, tudván, hogy jó tanulóként, egyetem után egy ilyen, társadalmilag finoman szólva sem megbecsült helyen robotolok, az egykori tanáraim meg osztálytársaim szeme láttára. Tudom, hogy a munka sosem szégyen, de én mégis szégyelltem, hogy ilyen mélyre süllyedtem, azáltal, hogy hosszú évekre leragadtam egy olyan helyen, ahonnan az életrevalóbb, élelmesebb egyének az első adandó alkalommal dobbantanak. Természetesen is több ízben próbáltam elkerülni onnan, de általában évi max. egy-két hétnyi álláskeresés után feladtam. Munka mellett próbálkoztam több képzéssel is, de valamennyit félbehagytam.

Ezért is vagyok elkeseredve, mert értelmes ember megpróbált volna félretenni, hasznosan eltöltve az idejét egy vagy akár több képzést is elvégezni. Eredetileg én is ilyen tervekkel mentem oda, aztán idővel valamennyi célomat/tervemet feladtam és ott ragadtam a depresszióba meg a végtelen önsajnálatba belesüppedve. És most 30 évesen iszom ennek a levét: se pénzem, se szakmám, se karrierem, se jövőm. :(

Semmit nem tudok felmutatni, amire büszke lehetnék. Kivéve talán a rajzaimat, elvégre az alkotás volt az egyetlen, amit nem adtam fel, de erre meg, mint mondtam, szemlátomást nem vevő senki.

Tartok tőle, hogy ha idővel fel is vennének egy másik üzletbe, akkor majd kezdődik minden elölről. Én pedig szeretnék kitörni a depresszióból és a motiválatlanságból egyszer s mindenkorra.

Szeretnék végre büszke lenni saját magamra, legyen végre valami, amit fel tudok mutatni, amiben sikeres lehetek. Szeretnék szeretve és megbecsülve lenni.