Mit gondoltok az "idősek otthonáról"? Mármint, hogy egy szülőd beadd.

24 órás otthonápolást csak nagy szűk réteg engedhet meg magának, munka mellett ezt elvállalni lehetetlen, ráadásul szakértelem híján kétséges is, hogy megoldható-e. Az esetek nagy többségében tehát a 24 órás otthonápolást kizárnám.

A fennmaradó esetekben ha valaki meg tudja tenni, hogy hosszú hónapokra vagy néhány évre otthagyja a munkahelyét, hogy az idős szülőt vagy nagyszülőt ápolja, akkor ez járható út elméletileg, de ilyen is nagyon kevés van. Márcsak azért is, mert a 40-50 körüli korosztály nem könnyen fog újra munkát kapni később.

Ami reális az az, hogy a gondozásra szoruló szülő vagy nagyszülő nincs lepasszolva otthonba, de nincs is helyesen gondozva. Munka előtt és után tud az ápolást vállaló pelenkát cserélni, etetni, stb. 8-10 óra telik el úgy, hogy az ápolásra szoruló idős méltatlan helyzetben várakozik, adott esetben étlen és szomjan is.

Ennél jobb az otthon.

Az idős, súlyos beteg, magatehetetlen emberek a halálra várakoznak a szeretteik körében is, ezen nincs mit szépíteni. A halál a szomorú, és az odáig vezető út is sokszor, nem az a körülmény, hogy a gyerekeik nem tudták vállalni az egész napos gondozást. Ne keverjük a szezont a fazonnal, és ne keltsünk lelkifurdalást azokban, akik az erejüket és lehetőségeiket felmérve döntenek az otthonba adás mellett.

Nem mindegy, miért adják be az otthonba és milyenbe. Vannak "elfekvő" jellegűek és olyan otthonok is, ahol jobbak a körülmények, programokat szerveznek az időseknek, szóval egy kicsit non-stop nyugdíjasklub hangulata van. Az utóbbi helyek általában * drágák és várólista van. A véleményem attól is függ, hogy a gyerekek szabadulni akarnak a szülőktől vagy eljutottak arra a pontra, hogy már nem tudják megfelelően ellátni.

A környezetemben látom, hogy a gondozásra a család is rámehet. Nem csak anyagilag, érzelmileg és idegileg is.

Édesanyám évekig gondozta az anyósát (demencia és társai), amiket el kellett viselnie a nagyimtól, az még nekem is durva volt: munkából rohant haza naponta többször is, főzött rá és cserébe fúrást és vádaskodást kapott (az idős emberekben sokszor leépül ilyen téren is a gátlás). Édesapám őrlődött, hogy melyik nőnek higgyen, mi meg gyerekként, kamaszként hallgathattuk a veszekedéseket. Egy idő után eljött az a pont, ahol dönteni kellett, hogy Anyu vagy feladja a munkáját és ápolja az anyósát 0-24-ben és egy fizetésből tartanak el minket vagy keresnek egy jó otthont. Az utóbbit választották. A férjemék szintén együtt laktak a demens nagymamával, ennek köszönhetően élete végéig el tudták látni, de az utolsó fél év ott is nagyon kemény volt, pedig még a szomszédasszony is segített azzal, hogy nap közben néha ránézett. Ha nem laktak volna együtt, akkor nem bírták volna az ápolást, valószínűleg 3-4 évvel korábban otthonba kellett volna rakniuk. Sajnos nem mindenkinek adatik meg a szép öregkor és a méltóságteljes elmúlás.

ESzembe jutott egy eset. Egy régi kollégám édesanyja velük élt (kolléganő, édesanyja, és két középiskolás gyermek). Az édesanyja fizikailag nem volt nagyon rossz állapotban, viszont szellemileg nagyon megváltozott, terrorizálta a kollégámat és a gyerekeket is. A gyerekek iskolai teljesítménye romlott, pszichológushoz kellett járniuk, heteket hiányoztak az iskolából, és elmentek inkább más rokonhoz, hogy otthon ne kelljen lenniük, a kolléganőm is antidepresszánsokat szedett, a munkáját nem a régi megszokott színvonalon végezte, stb. Egyszer leültünk beszélgetni többen vele. Az ő álláspontja az volt, hogy nem passzolhatja le az édesanyját. Rávilágítottunk, hogy felelősséggel tartozik a gyerekei mentális egészségéért, és két rossz döntés közül kell választania, vagy az édesanyját passzolja le, ami nyilávn borzalmas és nehéz döntés, vagy az édesanyja marad, és a gyerekei költöznek el a nagynénjükhöz. Végül úgy döntött, hogy a gyerekeit meg kell védenie és a gyerekek érdekében ő maga sem engedheti meg magának, hogy belebetegedjen abba, hogy ragaszkodik az együttlakáshoz, így végül otthonba kerül a néni. Itt nem volt jó döntés, de utólag mondta, hogy egyértelműen ez volt a helyes.

Ítélkezni könnyű. Az egyéni helyzeteket nem ismerve könnyű olyanokat mondani, hogy eltesszük az útból azokat az időseket, akikből már nem húzunk hasznot, stb.

Biztos, hogy van ilyen is, d eminden helyzet más.

(Azt meg már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy annak is van ám valószínűleg oka, hogy egy édesanyát-édesapát egyik gyereke sem venne magához a világ minden pénzéért sem. Nem minden szülő jó szülő, nem minden ember jó ember. Attól, hogy megöregszik és szánalomra méltóvá válik a hylezete, sjanos nem változik meg az a kapcsolat, amit még ereje teljében kialakított a gyerekeivel. Nyilván van olyan, amikor a gyerek a hálátlan és önző, de van olyan is, amikor a történetet jól megismerve kiderült, hogy a gyerek csak azt tudja szeretetben visszaadni, amit annak idején ő is kapott vagy nem kapott a szüleitől.)

A közvetlen közelemben is van olyan család akik csak azért adták idősek otthonába a szülőket mert amíg el tudták látni magukat elég volt évente kétszer látogatni őket, de amint betegek lettek és naponta többször is kellett volna jönni (nem pelenkázni meg hasonló, csak olyan egyszerű dolgok mint pl mosogatás, mosás) lepasszolták őket először ápolási osztályra aztán otthonba. Ez szerintem maximálisan elítélendő, tudniillik milliomos gyerekekről van szó, akik még a 24 órás ápolót is zsebből ki tudnák fizetni.

De például: dédmamám 80 éves kora óta otthonban van, gondozóval sem tudott tovább boldogulni. Először nagyon nem akart otthonba menni, de tudtuk hogy otthon már csak hetei lettek volna hátra. Bevittük. Fél évet bírt, hazavittük. Néhány hónap otthon, majd ő kérte hogy vigyük vissza. Azóta ottvan. Most, 87 évesen már nem igen tud magáról, sokszor minket sem ismer meg, egy éve fekvőbeteg. Sokat kiabál éjjel, már nem tiszta agyilag.

Sokan csak nem akarnak gondoskodni idős családtagjaikról, de rengetegen akaratukon kívül nem is tudnak. Nem kell őket elítélni. Az dobja rájuk az első követ aki hajlandó lenne feladni a munkáját, a családját, mindenét azért hogy otthon lehessen a szüleivel hogy etesse és pelenkázza őket.

Évente kétszer látogatás: én erre is írtam, hogy ezt néha a szülők alapozzák ám meg. Az én rokonságomban volt olyan idős házaspár, akiknek két gyerekük volt, mindkettő messzire költözött tőlük (200 és 350 km-re), és tényleg évente néhányszor jöttek csak látogatóba, a kapcsolat nem volt kifejezetten jó, de melegséggel teli sem.

Amikor hirtelen romlani kezdett az állapotuk, a távolság miatt sem tudtak gyakrabban jönni, mint felváltva hetente, mindketten dolgoztak, és mindkettőnél volt két, illetve három gyerek, utóbbi családnál ráadásul későn jött három pici gyerek, tehát nem önellátó kamaszok, akiket ott lehet hagyni. Heti egyszeri látogatás ápolás szempontjából semmit nem ér. Segítő szolgálat járt hozzájuk naponta kétszer is fürdetni, kötést cserélni, pelenkázni, de délutántól reggelig előfordult, hogy egyikük elesett, a másikuk nem tudta felsegíteni, és csak reggel segítette fel az ápoló, amikor megérkezett. Csak az otthon volt a megoldás.

Én igazából az idős szemszögéből próbálok belegondolni mindig, és arra jutok, hogy én inkább beköltöznék valahova önként, ha már bajos lenne a mindennapi életem, mintsem hogy a fiatal családomra sózzam magam, akiknek lenne saját életük, gondjaik. Nekem nem lenne képem tőlük várni, hogy rám áldozzák az életüket, az szerintem senkinek se jó.

(Azt viszont nem értem, hogy az ilyen sztoriknál, hogy akarata ellenére "berakja" a gyerek az idős szülőjét, aki egyébként tök jól elvan... Cselekvőképes felnőtt embert hogy kényszerítenek ilyesmire?)

Ja, egyébként SOHA nem sodornám veszélybe idős, beteg hozzátartozómat azzal, hogy fontosabb nekem a mártírkodás, mint az, hogy szakszerű ellátást kapjon. Nincs képzettségem beteg ember ápolásában, és nem is veszélyeztetnék senkit azzal, hogy kóklerkedek. Undorítónak tartom, mikor valakik a szeretetre kenve kockáztatják a családtagjaik épségét, csak hogy megmutassák.

Aki így áll hozzá, az kisebb műtéteket is végez otthon a családtagjain, mondván hogy ő szereti az illetőt és maga gondoskodik róla, nem "passzolja le" a kórházba? :/

#48

"Ugyanakkor a körülmények néha kényszerítőek"

Hát nem tudom. Én pont arra az esetre gondolok, mikor az idős ember tök jól elvan (amit a kérdező is ír, aktív élet, megoldják a dolgaikat, stb, sok ilyen időst ismerek), akkor vannak olyan körülmények, hogy tud így élni, hisz addig is megoldotta. Attól, hogy a gyerek a fejébe veszi, hogy a nagyinak az otthonban a helye, mert öreg, attól még nem lesz betegebb vagy ilyesmi... Mindegy, nekem ez fura.