Most akkor nekem is fel kellett volna jelentenem apámat?

Nem olvastam végig a válaszokat, de én is inkább a te oldalad fogom, kérdező. Egy pofon, mikor a gyerek szemtelen és visszaszájal- ezt hogy próbálnád meg szép szóval megbeszélni? És akárhogy is nézzük, akármennyire is szeretettel nevelted kiskorában, tinikorban ez nem számít annyira.

Őszintén, én örültem neki, mikor apám pofont adott mérgében. Sokkal jobb volt, mint a lelki terror, a szöveg, hogy csalódott bennem, hogy nem ezt várta volna, satöbbi. Mindig reméltem, hogy ha egyszer az iskolából hazaérve azt kell mondanom, a legutóbbi dolgozatom 3as lett, akkor a pofon jön, és nem a lelki lehordás. Gyorsabban túl voltam rajta, és közel sem olyan rossz érzés.

Itt a kérdező nem arról beszél, hogy hú, a gyerek eltört egy poharat, és akkor apuka nadrágszíjjal fél órán át veri, mert tény, ez törvénytelen. Egy pofon, mikor a gyerek megérdemli (én megérdemeltem majdnem az összes pofont, amit kaptam apámtól) nevelői célzatú. Most is elkelne pár atyai pofon némely kölyöknek, csak ugye, nem kapnak, mert a szüleik még ennyire se foglalkoznak velük.

Tény, nem vagyok még szülő, kis csitri vagyok még, de azt teljesen belátom, hogy vannak pillanatok, amikor kiérdemelte a gyerek azt a pofont, és szívesen adnék neki én az anyja helyett. Ennek ellenére nem vagyok agresszív fajta, nem verem a párom vagy bárki mást, mint ahogy az egyik válaszoló előre jelezte.

Itt mindenki olyan rohadt liberális, de ez nem az én dolgom. Semmi baj nem volt soha egy-egy pofonnal, taslival. Én is kaptam, mégis boldog gyerekkorom volt, nem lett belőlem lelki nyomorék, asszem normális felnőtt lettem. Sőt, utólag visszanézve nagyon is helyes volt a legtöbb, csak manapság lettek ilyen libsik az emberek... -.-

28/L

Hát én az a típusú gyerek voltam, akinek kellett pár pofon, hogy normális legyen illetve élő, mert roppant kíváncsi természet voltam, vagyok, csak ez kisebb korban abban nyilvánult meg, hogy mindig oda akartam elmenni, bemászni, felmászni, lemászni ahova nem kellett volna illetve nyúlkálni. Így megvan még az összes ujjam, végtagom és a fejem, mert nevelő célzattal kaptam esetenként maximum 1 pofont, aminek pár pillanat után már nyoma se volt. Így csontom se tört, mert az első famászás után tudtam, hogy nem szabad felmásznom, mert összepiszkolom a ruhám és azért kikapok. Az később tudatosult, hogy felmászok és leesek és összetöröm magam miatt kaptam ki úgymond előre nem pedig a ruhám tönkretétele miatt. Tűntem el egész délutánra is szólás nélkül, akkor szintén kaptam, de inkább ijedtség miatt, hogy hova lettem, utána mindig szóltam, hogy hol vagyok. 11-12 éves korom után nem emlékszem, hogy bármikor kaptam volna pofont. Viszont pl ovis koromban igazi hisztérika voltam, ezt momentán sose pofonnal "gyógyították" a szüleim hanem nem figyeléssel így gyorsan megtanultam, hogy semmit se érek vele. Volt olyan, hogy a bolt közepén földhöz vágtam magam, hogy nekem csoki kell. Anyukám meg átlépett, hogy akkor ő megy haza, végzett a vásárlással. Mire a sor végére ért már ott voltam mellette hüppögve. Addig persze szörnyülködtek az eladók és a többi vásárló, hogy hogy lehet ilyen szívtelen az anyám. Szerintem a hiszti miatt itt bukik el a legtöbb szülő, a többi ember véleményénél. Jelentem szerintem normális felnőtt lett belőlem, diplomával és a többi. Nincsenek dühkezelési problémáim, sose voltak, mondjuk világ életemben sportoltam, ott levezetem az esetlegesen felgyűlt agressziót, mert nem mondom, hogy nem kerültem már olyan helyzetbe, hogy nagyon szívesen pofonvágtam volna az illetőt, de nem tettem. Illetve a szüleimmel nagyon jó volt mindig is a kapcsolatom. Bármiről tudtunk beszélgetni, még tinikorban a szexről és fiúkról is. Sőt, bármilyen nőgyógyászati problémám van első körben anyukámat kérdezem, hogy ilyenkor mi a teendő. (azon kívül, hogy menjek nőgyógyászhoz)

A mai tinikkel pedig az a probléma, hogy nem ismerik hírből se a tiszteletet, pofátlanok és arrogánsak. Némelyikkel találkozva és "beszélgetve" velük nekem is viszket a tenyerem és az ugrik be elsőre, hogy na ez se lett megnevelve. Mi még tiszteltük a tanárainkat azért, mert nagy tudásuk van/volt és ezt átadták nekünk. Nem úgy nyilatkoztunk róluk, hogy na az a vén hülye megint feleltetett. Igen, mi is utáltunk tanárokat, de nem feleseltünk (vagy ha igen, nem jártunk jól) és nem vertük őket. Még volt elrettentő ereje az osztályfőnökinek, igazgatóinak és társainak. Sőt, ciki volt, arról nem is beszélve, hogy ha jogosan kaptuk (az esetek 99%-ában), akkor a szülő nem bement pampogni, hanem minket vett elő otthon. Mondjuk nekem csak egy szaktanárim volt egész iskolai pályafutásom alatt. Ellógtunk egy tesi órát, mert erőnléti edzés volt a rossz féléves felmérő miatt. (kb alig ugrotta meg valaki a minimum szintet) 1 hét szobafogsággal jutalmazták a szüleim és ezalatt egy könyvet is el kellett olvasnom, mert kikérdezték. Nem is lógtam soha többet, még egyetemi óráról sem ha tehettem.

De ahogy írták, minden gyerek más, ez igaz. Van akinél tényleg lelki sérülést okoz, de van akinek kell vagy másokat tesz lelki sérülté. Pl az egyik liberális nevelésben részesült osztálytársam. Lelki terrorban tartott 2-3 évig, valószínűleg ő ezt tanulta otthonról, akkor kb minden reggel gyomorideggel mentem suliba, hogy aznap épp mivel fog megalázni. A szüleimnek meg nem mertem szólni, mert úgy gondoltam nagylány vagyok és egyedül megoldom. Ugyanis anyu tuti bejött volna a suliba vagy felkeresi a csaj szüleit elbeszélgetni. Az meg "ciki" lett volna.

Mondjuk én jókat röhögtem azon, hogy egyes osztálytársaim mit gondoltak terrornak. Pl a szülő nem engedi el 16 évesen hajnalig bulizni, hétköznap sötétedés előtt otthon kellett lennie ha csak délután 2-3-ig volt óránk és semmi külön foglalkozás. Vagy a kedvencem csak heti 5 ezer forint zsebpénzt kapott pedig ez csak a büfére elég és nem marad belőle fodrász, manikűrösre, mert ruhákat a szülei megvették, bulira külön kapott.

Nem tudom milyen lehet ha ok nélkül ütik-verik otthon az embert vagy lelki terrorban tartják a saját szülei és ezért menekül. De lássuk be, az itt kérdést feltevő tinik jelentős része nem ilyen családból akar menekülni.

Kérdező, teljesen egyetértek veled. Ez a nevelés-téma túlzottan fel van fújva a gyermekek részéről, s már-már a nyúl viszi a puskát. Ez egyáltalán nincs rendjén...

Ezek a tizenéves kölykök nem fogják fel, hogy amíg a szülő tartja el őket joggal vannak elvárásaik a gyermekük felé, s ha azokat elmulasztja betartani, akkor nyilván nem fejsimogatással kell elintézni a dolgot. Kell egy bizonyos fokú nyomaték mind a szülő, mind pedig a gyermek érdekében.

Egy egyszerű példa: ha a gyerek át akar futni egy forgalmas úton, nyilván nem kezd el a szülő üntyümpüntyümözni, hogy "Édes kis bogaram álljál meg légyszívesnagyonszépenkérlek...". S miután majdnem elüti az autó nem dícséretet fog kapni. A rendes nevelés elsősorban a gyerek érdekeit szolgálja, ezt kellene végre felfogni!

Nyilván nem arról a ritka esetről beszélek, amikor a szülő ok nélkül terrorizál, az valóban nem helyes. Ám egy külső szemlélőként ezt sem lehet megállapítani, ha a két érintett felet hallgatjuk meg, nyilván mindkettő a saját oldalára húz... Nem egyszerű dolog ez. Viszont az esetek többségében a tizenéves végtelen dacossága áll a háttérben.

Igen szomorú, hogy manapság a gyerekek akarják megnevelni a szüleiket... S még szomorúbb, hogy a törvény és jogok is mellettük állnak.