Túl korán kellett felnőnöm?

Szegény családból származom. Apukám szadista és idegbeteg, anyukám klinikai depressziós.

11 évesen nekem kellett anyuban tartani a lelket a betegsége miatt, és eléggé megviselt. (A depresszió mellé még összejött szegénykémnek egy gyógyszermérgezés is, két nem normális pszichiáter.) Anyagi okok miatt nem tudott elválni.

Én kétszer voltam depressziós, egyszer 14, egyszer 20 évesen. Másodszor durván, hallucinációkkal. Akkoriban egyedül laktam koliban, magamnak kellett túlélni valahogy. Az egyetemet anyagi okok és a lelkiállapotom miatt nem tudtam befejezni.

Most a barátommal élek, ellátom a háztartást, munkát keresek, januártól iskola. Ő tanul, de nem régóta szintén depresszióra hasonlító (nem tudom, nem vagyok orvos) problémákkal küzd. Két napja nem hajlandó bemenni iskolába, mindenhová kísérgetnem kell. Már lassan úgy érzem, nem a barátnője vagyok, hanem a második anyukája.

Minden kimaradt az életemből, amit egy tininek át kell élni. Buli, kirándulások, szórakozás... A kapcsolatom is olyan jelenleg, mintha 20 éves házasok lennénk. Szex alig, és kimerül a kommunikáció annyiban,hogy a "Tiszta alsót hová tetted?"

Régebben minden oké volt, segített a háztartásban, most még a kaját is elé kell tenni (fél éve még együtt főztünk), és csak olyankor beszélget velem, ha valami gondja van.

Normális, ha 20 évesen úgy érzem magam, mint egy 40es nő?