Anyám szörnyen kiábrándító. Mit csináljak vele? Elegem van!

#41,

kérjen tőle bocsánatot, miután az édesanyja elmondta mindenféle buta libának, és még majdnem hogy le is k.rvázta?

#44,

de miért? Nyilván más elveket vallunk, de én például úgy neveltem a gyerekeimet, hogy alapból mindenkinek megadjuk az alapvető tiszteletet. De aki minősíthetetlenül beszél velünk, aki ledorongol, aki ok nélkül megaláz, az utána már nem érdemel tiszteletet, megbecsülést. A tisztelet ugyan alanyi jogon jár mindenkinek, de igenis el lehet veszíteni, érdemtelenné lehet válni rá.

Te másképp látod, te mást tanítasz a gyerekeidnek? Félre ne érts, nem beléd kötni akarok, tényleg érdekel a véleményed.

Tudom, hogy némiképp radikálisnak hangzik, de gondold csak végig. Sok ember tapló, sőt, mi magunk is azzá válhatunk, mert magunkat mindig jobb színben látjuk, mint amilyenek valójában vagyunk a másokkal való viselkedésünkben. Ha valaki hirtelen-haragú, az ráadásul egyszer bunkó, máskor meg lehet igencsak segítőkész, rendes ember. Nem jó persze a harag, a bunkóság, a gyerek megalázása, de mit old meg az, ha ilyenkor mi viszontharagszunk az emberre? Valakivel még esetleg megtehetjük, hoyg megszakítjuk a kapcsolatot (nem mintha ez bármilyen sebet begyógyítana), de a szülővel szemben ezt nem tehetjük meg. Az mindig a szülőnk marad.

Tehát minden megoldás csak félmegoldás, mert attól még a harag, a bunkóság benne marad az emberben. Az nem megoldás, hogy eddig csak egy ember volt haragvó szívű, hát most majd kettő lesz az! Kb. 5% alatti az az arány, aki ha bunkó volt és más bunkó vele, akkor elgondolkodik, hogy esetleg ne legyen az. Az ilyen embernek meg kell tanulnia egy másfajta magatartást, de hogyan tanulja meg, ha erre nem lát példát? Így nehezebb. Ő másszon ki a bajból akkor, amikor az, aki eddig nem volt a gödörben, lecsúszott mellé? Még ha esetleg meg is szakítják a kapcsolatot, de aztán ismét találkoznak, akkor ugyanabba a 10-20 évvel ezelőtti gödörbe esnek vissza, mert képtelenek másképp viselkedni egymással. Az életük része ott rabságba került, megrekedt azon a szinten, nem fejlődik tovább...

De nézzük meg, mi lehet a forgatókönyv egy őszinte bocsánatkéréskor, még ha azt az az emebr teszi is meg, aki kevésbé bunkó volt (de mondjuk megteszi pusztán azért, mert ő a gyerek és a szülő a szülő). A bunkó ember azt látja, hogy nem az elvárt reakciót váltotta ki, hanem valami meglepőt, és ezen - bármilyen fura - meglepődik. Még akkor is, ha ott helyben még nincs olyan állapotban, hogy megbocsásson. De esetleg lassan megmozdul benne valami. Ott van előtte egy másfajta magatartás, amin elgondolkodhat, megindíthatja. Most nyilvánvalóbb, hogy ha a másik bocsánatot kért, akkor ő vagy bunkó marad, vagy ha megbocsát, akkor valami jót tehet ő is, tehát döntéshelyzetben van, hoyg folytatja-e az eddigi bunkóságot, vagy változtat. És ha megbocsát a másiknak, még az is eszébe juthat, hogy felülvizsgálja saját viselkedését, és ő is bocsánatot kérjen. És így mindketten elhagyhatják a rossz viselkedést. A gyógyulásnak ez sokkal biztosabb útja, ha végiggondolod...

És nem véletlenül mondom a Kérdezőnek, hogy kérjen bocsánatot 2-szer vagy 3-szor vagy 4-szer is a szülőjétől. Ettől fog ő igazi felnőtté, igazi határozott személyiséggé érni. Nem attól, ha mint egy kiskamasz csak dacol, fikáz, hisztizik. Nem. Attól, ha megtanulja, hogy ha valamit jónak látunk, amellett ki kell tartani a végsőkig. Mert vannak olyan értékek, amikért küzdeni kell a világgal szemben!

Mit használna, ha az anyjával összerúgva a port lépne ki az életbe és köültözne el? Menekülne egy olyan probléma elől, amit nem tudott megoldani! Nem a meneküléstől lesz senki önálló, hanem attól, hogy érett gondolkodású, hogy vannak értékek, amiket követni tud erővel. A legnagyobb békében is elválhat szüleitől a költözéskor, mert az élet rendje az, hogy a gyerek elköültözik, de ezt lehet szépen is csinálni. És ha most kibékül az édesanyjával, akkor sokkal jobban is fog tudni tanulni, lelkesebb lesz, és az anyja is segíthet neki az érettségiben és másban is.

No, remélem, kellőképpen kifejtettem, miért látom ezt a jó megoldásnak. :)

Elfogadom a gondolatmenetet, de nem értek vele egyet.

Mégpedig azért nem, mert ha a gyerek mondjuk kicsi korától arra van nevelve, hogy igenis kérjél bocsánatot anyádtól még akkor is, ha neked van igazad, mert ő az anyád, akkor a gyerek mit tanul ebből?

Szerintem azt, hogy az idősebbnek, pláne a szülőnek mindig igaza van, és igenis meg kell adni neki a tisztelet akkor is, ha őt a földbe döngöli, megalázza, stb.

És ha a gyerek így nő fel, akkor hajlamosabb lesz arra, hogy ugyanezeket a hibákat elkövesse a saját gyerekével is. Mert neki az a természetes, hogy a gyerek szülője akármilyen csúnyán beszélhet a gyerekével, a tisztelet ettől még igenis kijár neki, mivel ő a szülő.

Persze nem mondom, hogy ez így is van, meg hogy az én elméletem a helyes, de én így gondolom. Én tisztelem a gyerekeimet, és ha igazságtalan vagyok néha velük, vagy ok nélkül megemelem a hangomat (mert én sem vagyok tökéletes, előfordul), ha valamit rosszul csinálok, és utólag rájövök hogy tévedtem, akkor igenis bocsánatot kérek tőlük.