Borderline anyától mire lehet számítani?

Kérdezd meg, hogy a büszkesége ér-e annyit, hogy a gyerek lelkileg, a végén még véletlenül fizikailag is sérüljön. A mentális betegség az egy dolog, a de a büszkeség és a szégyenérzet a problémák miatt az meg másik. Utóbbiakban komoly szerepe van a nem normális anyjának, lehet ő is tudja, hogy gáz van, csak a szőnyeg alá söprő típus, esetleg ugyanúgy beteg.

Azt pedig ne nyomjad, hogy el akarod venni tőle, lehet pontosan érti a szitut, hogy amint befekszik, az neked bizonyíték. Mélyen szeretheti a gyereket, a betegség ellenére, de a te hozzáállásod is romboló, így az életben nem fogja beismerni.

Azt nem mondtad, hogy honnan veszed, hogy konkrétan borderline. Ha jól értem nincs is még diagnózis...

Már megbocsáss utolsó, de milyen alapon bölcsész társalkodónőzöd le a pszichológusokat? Nem kellene azért lenézni valakit, mert bölcsész. Én is az vagyok, a férjem meg orvos, közben ő mondta tegnap, hogy olyan nehezeket tanultam, és olyan kutatást kellett csinálnom, hogy azon még neki is gondolkodni kellett volna. Ha tudni akarod, én meg élből nem mennék pszichiáterhez, mert a legtöbb csak gyógyszert ír fel, tünetet kezel. Némelyikre a kisujjam sem bíznám. Arról nem is beszélve, ha egyszer elkezded a gyógyszert, életed végéig szedheted, függővé válsz. Ezért a normálisabb pszichiáter is pszichoterápiát javasol, ha van egy kis esze és persze türelme a beteghez. Bocs, de amikor a bölcsészeket lenézik, mélységesen kiadadok.

A kérdezőnek meg csak annyit tudok mondani, hogy valószínű az anya többszörösen is traumatizált, terhesség alatt is kellett volna, hogy legyen jele. Simán lehet szülés utáni depresszió, ami elhúzódott, nyilván az anyjával való rossz kapcsolata is nagy szerepet játszik ebben. Írtad, segítesz neki, vannak kettesben is programok. Ha depressziós az ember, semminek sem tud igazán örülni sajnos. A gyerek érkezése pedig a legstabilabb embert is kibillenti az egyensúlyából. Nekem is van egy kislányom, 4 éves lesz és ha nem ezt, de hasonlót átéltem. Mondjuk ott apa a fejébe vette, hogy a gyerek 3 éves koráig nem megyünk sehova, mert a gyerekkel nem lehet kirándulni. Aztán ha elindultunk, a gyerek a fele útig üvöltött, mintha nyúznák, mert be volt kötve és a lefoglalt szállást lemondtuk, mert apukának úri kedve úgy tartotta, hogy a gyereksírást nem akarja hallgatni. Nekem is szar anyámmal a kapcsolatom, de én teljesen meg is szakítottam vele. Nagyon depressziós voltam a gyerekem 2,5 éves koráig. Apával szétmentünk, én férjhez mentem. A gyerek is kigyensúlyozott. Én sem beszéltem hozzá eleget pl. Én végtelen ürességet éreztem, fásultságot. Mindent jól akartam csinálni. Amikor kezdődött a hozzátáplálás sokszor a sírás kerülgetett, hogy de miért nem eszik? Miből él egész nap? Ha napi 10-szer nem volt ki és visszapakolva a babaétel, kisedények, akkor egyszer sem. Amikor hazahoztuk a kórházból, anyám azonnal megmondta a tej színéről, hpgy ez nem tápláló, éhezni fog a gyerekem. Hát ki is lett anyám dobva.

Én jártam pszichológushoz, nem akartam gyógyszert szedni, de nagyon kemény munka volt. Én magam kértem a segítséget, mert éreztem, hogy egyre rosszabbul vagyok. A környzetemről meg annyit, hogy mindenki a babával volt elfoglalva, de érdekes az senkit sem érdekelt, hogy 47 kg voltam már csak. Majdnem anorexiás lett ettől a depressziótól.

Amin azóta is elgondolkodok, az az, hogy iszonyat teher van az anyákon. Ha nem beszélsz egész nap a gyerekhez szar vagy. Ha nem vagy boldog, mert gyereked van, szar vagy. Ha bemered vallani , hogy nem vagy anyatípus megölnének. De legyél toppon, mosolyogj, akkor is, ha hónapok óta 3 órákat alszol. Meg hát szoptass, mert milyen anya az olyan, aki nem képes még szoptatni sem...